Budapest, 1976. (14. évfolyam)

10. szám október - Vadas József: Meloccó Miklós művészete

delemmel — önmagamat. Valójában elégedett vagyok. Értek örömök, sikerek, beteljesülések, de sebek, sérelmek, sőt tragédiák is. Szobám falán erdőt ábrázoló festmény, íróasztalomon Goethe arcképe, köröskörül könyvek serege — köztük a magaméi is —, egy állványon mézeskalácshuszár, gyermekkorom szécsényi vásárát idéző, amott egy lámpaernyő, rajta sajátkészítésű rajzok Jeanne d'Arc-ról, kódexet másoló szerzetesről, odébb néhány ősrégi csiszolású kavics a Via Appiáról, apámra emlékeztető, Chagall-i ihletéssel készült grafika, palócföldi szőttes, orosz ikon, Buddha meditáló feje, arrébb Kassák, Tersánszky. Illyés Gyula dedikált fényképe, aztán egy kókuszhéjban kicsírázottfürge folyondár. Az eszmélés végtelenbe táruló pillanatainak, a lélek fehérlángú kifényesülésének színhelye volt ez a szoba, nemkülönben az önemésztő tusakodásoké ... és kedves vitázó beszélgetéseké, Magdával, Paliékkal, Katival, Zsuzsával, Bandiékkal, Lacival, Verával és még annyi mással. A lakáshoz, hogy magunkénak valljuk, hozzátartozik az érzelmi bebútorozás. Nos, így tükröz engem is otthonom. „Hagyjatok magamra, hogy együtt legyek az egész világgal!" — írtam egyik epigrammámban. Ezt a mondatot függeszteném ki dolgozószobám, műhelyem ajtajára is, figyelmeztetésül. Időközben váltakoztak szomszédaim, miként a társadalom is. Eltávozott a morfinista, öreg házaspár, a szorgos papírkereskedő, a sokgyermekes írnok, az eszpresszóban dolgozó, szombatoshitű, derék Ilonka, a mindenhez balgán és buzgón hozzászóló B. bácsi; az alsóbbemeletet lakta a mérnöknek álcázott, gyanúsan gazdagodó fezőr, a tisztességgel gyarapodó vincellér. Az elköltözöttek helyébe új nemzedék nőtt fel, s egyre több a csecsemősírás. Csak egy valami maradt változatlan : a háború ütötte golyók, bombarepeszek nyoma, a málladozó vakolat leprafoltja. Valószínűleg ez az utolsó lakásom. Ami ezután jő, az a végső pihenőhely. Álmaimban mégis egy budai vagy zuglói kertes házban lakom, ülök egy zömök tölgyfa alatt, fölöttem, a lombok katedrálisaiban, madarak énekelnek, néhanap barátaim és tanítványaim vesznek körül, kezemben verseskötet, bensőmben az elvégzett munka békéje ... majd estefelé elindulok, oldalamon az eddig hiába remélt hűséges kutyámmal, mígnem alakunkat befödi a mindenséggel egyesítő csillagos homály. 30 A csepeli ^Ni városközpont (Siklós Péter felvétele)