Budapest, 1976. (14. évfolyam)

10. szám október - Vadas József: Meloccó Miklós művészete

FÓRUM Lehet-e a nagyipari építészetnek művészi forma nyelve? A második világháborút követő lakáshiány és az urbanizáció vezetett világszerte a felismeréshez, hogy e tömegarányú lakásszükséglet az építőipar nagyipari módszereinek kialakítása és bevezetése nélkül semmiképpen nem lesz kielégíthető. A fejlett ipari országokban eljutottak a házgyári megoldáshoz. A blokkos építkezés — mint néhány évig tartó átmenet —, után mi is megkezdtük a házgyárak építését. A házgyári technológia bevezetésére — a vidéki nagyvárosokban és az ipari centrumokban egyidejűleg éle;rehívott házgyárhálózattal azonos időben — Budapest kínálta a leghatékonyabb lehetőségeket. Ennek kézenfekvő magyarázata: a szükséglet tömegarányú, koncentrált jelentkezése. Az első, külföldről (Szovjetunió) importált komplett házgyártó üzem 1. sz. Házgyár néven 1966-ban Budapesten kezdte meg működését. Ezzel a gyárral szemben a hazai építőipar legfőbb követelménye még érthetően a mennyiségi szempont, a termelékenység kedvező alakulása volt. A lakások funkcionális és esztétikai értékét nem méltatták kellő figyelemre. A 3. sz. Házgyár szinte kizárólag a szovjet eredetű technológiai berendezés alapján készült, de az 1. sz. Házgyárhoz képest már lényegesen nagyobb lakásválaszték lehetőségével. A 2. sz. Házgyár a dániai eredetű Larsen— Nielsen licencia szerint épült meg. Ez a technológia már lényegesen tágabb teret ad a késztermék színvonalának emelésére. Az első három budapesti házgyár működésének értékelése alapján megállapították: helyes volt a szovjet eredetű gyárakkal való indulás, mert a Szovjetunió építő szakemberei ebben az időszakban már gazdag tapasztalatokkal rendelkeztek, emellett a célszerűen gépesített házgyárakat előnyös feltételek ellenében kaptuk. Természetesen a dán üzem is igen sok értékes tapasztalattal gazdagította addigi gyér ismereteinket. E két üzem leghasznosabb adottságainak házasítása révén jutottunk el távlati házgyártó technológiánk kidolgozásához. Budapesten ez idő szerint a következő négy házgyár működik: Tervezett kapacitás év/lakás 1. sz. Házgyár (Óbuda) 1800 2. sz. Házgyár (Dél-Pest) 1700 3. sz. Házgyár (Észak-Pest) 4200 4. sz. Házgyár (Dél-Buda) 3500 összesen: 11 200 Az 1. sz. és a 2. sz. Házgyár a tervezett kapacitást néhány esztendő alatt már jelentősen túlhaladta. A 3. sz. Házgyár megvalósította előirányzott tervét. A nemrégiben üzembe lépett 4. sz. Házgyártól pedig szintén túlteljesítést várnak a szakemberek. E négy házgyár technikai és technológiai színvonalának mai szintjén, a termelés hatékonyságának további javítása mellett, évi 11—12 ezer lakás kivitelezésével a gyárak meggyorsítják a főváros lakásproblémájának megoldását. A budapesti házgyárak (s egyre inkább a vidékiek is) olyan színvonalon állnak, hogy az általuk gyártott elemekből épített házak, házgyári léptékben gondolkodó tervezők segítségével, a legigényesebb városképi szempontokat is kielégíthetik. E hatalmas méretű építőmunka nemcsak sürgető emberi szükségletet elégít ki, nemcsak családi otthonokat teremt, de építőiparunk, tervező művészetünk mai színvonaláról is hiteles, betonba, kőbe, fémbe vésett vallomást tesz az utókor színe előtt. A házgyáraink futószalagján készült épületeket egyes kortársak gyakran monotonnak, szürkének, jellegtelennek ítélik. Jellemző, hogy a bírálat tárgya már nem a lakások funkcionális értéke, hanem külső megjelenési formájuk. Ez részben megnyugtató, mert arra utal, hogy a házgyári lakásaink a modern lakóérték kívánalmainak nagyjában már megfelelnek. Az esztétikum hangsúlyosabb érvényesítését az építésztervező művészi vénája, a kivitelező és az építőanyagipar lehetőségei, de elsősorban a beruházó, tehát a tanács anyagi eszközei határozzák meg. A szűkreszabott anyagi eszközökből pedig a tervező, az ugyancsak meghatározott alapterületen, elsősorban a funkcionális szükségletet kénytelen kielégíteni. Az építőiparnak az építőanyagiparral szinkronban kell fejlődnie. Feltehető, hogy néhány év múltán a beruházó vállalataink már szebb nemesebb anyagból, vonzóbb homlokzatokat terveztethetnek, sőt nagyobb alapterületű, funkcionálisan is értékesebb lakásokat építtethetnek. Pillanatnyilag azonban inkább szükség van önmérsékletre az építőművészetben, mint zabolázhatatlan, a valóságtól elrugaszkodó művészgőgre. Mindent el kell követni a szép, harmonikus, a modern követelményeknek optimálisan megfelelő városkép kialakításáért — de aligha lesz röstellkedésreoka korunknak, feltéve, ha utódaink a ma építészetének önmérsékletét, a reális és felelős takarékosságot a szükségletek és lehetőségek öszszefüggésében értékelik. Mert még jóidéig az lesz a beruházások realitásának egyik legfőbb ismérve, hogy azonos összegből ne nyolc, hanem inkább tíz lakás, 20 helyett inkább 24 lakás épüljön meg. Természetesen, súlyos hiba lenne azt állítani, hogy a városkép, az esztétikum körül minden a legnagyobb rendben van. Sőt még azt sem mondhatjuk el, hogy a szép és jó építészeti megoldások terén minden lehetőséget kimerítettünk. Kétségtelen, hogy ami szép, ami korszerűbb, az általában nagyobb beruházási költséggel jár együtt. A lakásszükséglet tömegarányú jelentkezésével egyidőben az iparban, a mezőgazdaságban egyaránt roppant erőfeszítések árán kell egy kerek évszázad elmaradását pótolnunk, miközben a dolgozó embernek az élet minden területén nemcsak mennyiségben, de minőségben is többet kell nyújtanunk. A fejlődés üteme rendkívül felgyorsult. Ha a mai és holnapi színvonal között nagy űrt hagyunk, azt a veszélyt idézzük fel, hogy a ma épülő lakásainkra a nem is nagyon távoli jövőben már nehezen tudunk bérlőt vagy vevőt találni. Érthető, hiszen mindenki a legkorszerűbbet igyekszik választani. Olyan lakásokat kell tehát építenünk, amelyeknek lakóértéke évtizedek múltán is állja a versenyt. Ebbe az irányba hat majd a választék növekedése, amely házgyárainkban az elemek méreteinek és típusainak összehangolása révén mind a lakások belső elrendezésében, mind az építmények városképi megjelenésében igen biztató lehetőséget kínál. Ez a gyakorlat azért is igen hatékony, mert lényegében ésszerűsítésen nyugszik és általában semmiféle számottevő beruházási költséget nem követel. A fővárosi házgyárak, de egy-két évtized múltán a vidéki házgyárak is alkalmasnak bizonyulnak majd a növekvő szükséglet mellett a minőségi igények ütemes kielégítésére. Ilyen körülmények között azt érdemes vizsgálnunk, hogy minden beruházási költség nélkül, elsősorban okos szervezési, ésszerűsítési intézkedésekkel miként növelhető a lakások lakóértéke; másrészt miként javítható a házgyári házak esztétikai megjelenése, hogy a városképi monotónia érzete végre megszűnjék. . 31