Budapest, 1976. (14. évfolyam)

10. szám október - Vadas József: Meloccó Miklós művészete

Csoportkép 1926-ból, a Tanítóképzőben. Középen az intézet igazgatója: dr. Bánóczi József akadémikus, irodalomtörténész. (Balról a második Vihar Béla) tesz utca 20-as számú házban, egy szaporabeszédű, kedves özvegyasszonynál, aki különféle jósnőkkel tartott kapcsolatot, hogy túlvilágra került férjétől üzeneteket szerezzen, ügyes-bajos dolgában tanácsát kérje. Lakásom közel volt munkahelyemhez, nemkülönben a Bucsinszky kávéházhoz. Az utóbbiban az a megtiszteltetés ért, hogy Nagy Lajos asztaltársaságába kerültem. Európa felett egyre fellegesebbé vált az égboltozat. Többnyire erről beszélgettünk, írók, írójelöltek, újságírók és alkalmi borítékcímírók. Ekkoriban történt, hogy barátnőmet hosszas rábeszélés után sikerült becsempésznem lakásomba. Már éppen egymás mellé simultunk, amikor az ablakon keresztül fülünkbe harsant a rikkancsok — nem, a történelem vészkiáltása: „Szenzációs kiadás! A németek megszállták Ausztriát!" Hamarosan kitör a második világháború! — sóhajtott fel sápadtan L., majd szótlanul néztük a mennyezeten cikázó árnyakat. Damjanich utca 26/b. Közel négy évtizede itt lakom, csaladommal együtt. E házban zajlott le — a háború két évét és a bujkálás hónapjait leszámítva — életem nagyobbik és mindenképpen értékesebb szakasza. Ha ezzel kapcsolatban most minden lényegeset elmondanék, valóságos életrajz kerekednék belőle. Helyette csak annyit, hogy voltam e lakásban boldog és nem egyszer nagyon boldogtalan. Mire a Baross utcától idáig jutottam, az ifjúból távolba készülő férfi lett, „vállán a történelmi tapasztalások duzzadt tarisznyájával." Eközben valósítottam meg úgy, ahogy — naponta ismétlődő küz-29 Az iró ma A Fészekben, Illyés Gyula, Pierre Emmanuel, Simon István és Nagy László társasáéiban véglegesen kinőttem az internátusi kötöttségek keretéből, és 1927-ben másodmagammal ideköltöztem. Ármin bácsit, a főbérlőt, ezt a szelídszavú, elnyűtt könyvkötősegédet, akinek lapátszéles kezét kidagadt ércsomók hálózták, a munkanélküliség késztette arra, hogy egyetlen szobáját kiadja, és családjával együtt a konyhában húzódjék meg. A parányi udvaron ecetfa álldogált, mint a napfény ezüst filléreiért esdő kéregető. Az egyemeletes ház otthonai úgy tapadtak egymáshoz, akár a verebek a ködben. A folyosón áthaladva bepillantottam a sapkakészítő piciny műhelyébe, láttam a bánatos vénkisasszonyt, a szakállas, méla szabót, a merengő öregeket, a sánta pincért. A lakások idővel felöltik gazdáik sorsát. Itt minden szomorú volt. Éjszakánkint csepegett a vízcsap, a könyvkötő álmában artikulátlan hangon vonított valami rettenetről, megkínzatásról, szuronyrohamról, toloncházról: rejtélyes emlékek foszlányairól. Húszas évek, hetedik kerület. . . Egy torokgyulladás jóvoltából ezen a helyen mártóztam meg Homérosz Iliászának világában: találkoztam az antik görögség héroszaival a Dohány utcában. Ismertem Whitman verseit, valamit megsejtettem az értéktöbblet elméletből, Piscator és Picasso törekvéseiből, jártam a gnosztikusoknál, a Szarvas vendéglő különtermében, már ittam egy kapucinert a Centrál kávéházban, fagyoskodtam rozsdás dobkályha mellett, hacsak lakótársam nem lopott egy nyaláb fát a házbeli pincéből. Mindezek után kilenc esztendős vidéki tanítóskodás következett, mígnem 1937-ben, egy fővárosi oktatófilmszcenárium pályázat győzteseként ismét budapesti lakos lettem; albérlő a Ker-