Budapest, 1976. (14. évfolyam)

10. szám október - Vadas József: Meloccó Miklós művészete

VISSZAEMLÉKEZÉSEK Vihar Béla A Baross utcától a Damjanich utcáig Vidékről Pestre került sovány kamasz, baktat fölfelé, a Baross utca 77-es számú ház ötödik emeleti internátusába. Kezében nyög, nyikorog, sóhajt a fűzfavesszőből fonott kosár, benne a hazai krumplis pogácsa, meg néhány fehérnemű és vastag füzet lapul, telistele országhódításra szánt verseivel. Ki ez az 1923 szeptemberében, a családi fészek védettségéből kitört, a nagyvilágba elindult, alig tizenötéves serdülő gyermekifjú? Ez a vándor én vagyok, akit most, annyi idő múltán, immár ősz hajjal fölidézek, bolyongva azokban a pesti lakásokban, amelyek életem útjának javarészét szegélyezik, az egykori józsefvárosi utcától jelenlegi lakhelyemig, az erzsébetvárosi Damjanich utcáig. Pesti! Ott, abban a Nógrád megyei községben, ahonnan elszármaztam, valaha olyan áhítattal bámultuk meg e kifejezés közibénk vetődött hordozóit — a házaló ügynököt, a piperkőc ügyvédbojtárt, a csokornyakkendős kereskedősegédet —, mint kiváltságos rangú lényeket, akik abból a mesebeli városból valók, ahol bárki kanárisárga villamoson utazhatik, megtekintheti az állatkertet és a vurstli varázslatos csodáit. Nos, magam is e kiválasztottak sorába jutottam: mámorosan szemléltem a konfliskocsik forgatagát, a szikrázó kirakatok látványát, mintha enyéim lettek volna. Miféle környezetbe csöppentem, átlépve egy tanítóképző intézet diákszállásának küszöbét ? Ó, mennyi szegény, gettószülte fiú Ópályitól Kismartonig, a zsenge lélek oly korai sérüléseivel, a kisemberek gyermekeire jellemző bánatos szemekkel és az éhség csillapíthatatlan mardosásával. Miként ünnepeljelek, egykori hazai csomag, anyánksütötte friss cipó, a papírburkolat mélyéről! ? Két nagy teremben fehér vaságyak sorakoztak, a tejszínű villanylámpa borongva szórta sugarát a viaszosvászonnal borított asztallapra. Persze, a huncut csínytevés e körben sem volt ismeretlen. Egyet a sok közül, amelynek én voltam az áldozata, alig azután, hogy a fővárosba kerültem. Arról ábrándoztam, hogy tanítványra teszek szert, s akkor megírhatom szüleimnek: már nekem is van pénzem . . . Egy délután azzal állított meg az egyik felsős: akarsz-e tanítványt vállalni ? Hogyne, igen ... — rebegtem. Akkor hát — folytatta sebesen — válts tiszta inget. Egy nagyon előkelő család keres instruktort a kisfiához. Siess, itt a cím: Conti utca 6. Távoztában jótevőm még visszaszólt: aztán csókolj illedelmesen kezet a háziasszonynak ... Hosszas ténfergés után ott álltam a keresett ház kapuja előtt. Kisvártatva izgatottan becsöngettem. Egy sárgapongyolás, kövér nő mért végig, ámuldozó tekintettel. Hát maga, kurta nadrágos fiúcska, mit akar itt? Tanítani ... — válaszoltam halkan, és suta mozdulattal elkaptam hurkás kezét, hogy csókkal illessem. És mit tud tanítani, pubika? — kuncogott kíváncsiskodva. Amit kell... — feleltem gyanútlanul. Hívószavára máris sugárzó combok gyűrűje vett körül, harsány kacaj nyugtázta oktatói ajánlatomat. Ez, kisfiam, kupleráj — csilingelte egy csikószilaj, holdszőke jelenség. Majd mi tanítunk téged, igaz-e lányok ? Kitántorogtam. Az internátusban már összeseregletten várt a tréfacsináló cinkosok hada. Valósággal rengtek a falak a nevetéstől, amikor faggatásukra beszámoltam „leckeszerzési" kísérletem kudarcáról. A pokrócra vetődve elsírtam-e magam vagy végül én is velük mulattam a történteken? Nem emlékszem. Mint kiderült, nemzedékről nemzedékre hagyományozott múltja volt ennek az újoncokat beugrató játéknak. Természetesen, ez a Baross utcai bérház ennél jóval jelentősebb okok miatt emlékezetes számomra. Egyéniségem kialakulásának egyik fontos színhelye volt, ahol megismertem a közösségbe illeszkedés kemény törvényeit, a barátság édes ízeit, de a gúnyolódok és irigyek kisebb-nagyobb tőrszúrásait is. Hány felkavaró szellemi élmény kapcsol, immár közel fél évszázad távolán keresztül is, ehhez a sivár diákkaszárnyához! Itt olvastam először a Nyugat folyóirat költőit, itt toppant elibém, hogy életem kísérője maradjon, Dosztojevszkij lázadó hőse: Raszkolnyikov. Ezidőtájt lett belőlem expresszionista költő, a matematikából majdnem beszekundázott titáninas, a Vági párt tagja, a Magyar írás munkatársa, ide robogott be hozzám, nem is egyszer, az akkor még karcsú fenegyerek, Berda Jóska, ing nélküli testén ócska esőköpenyben, és korbácsként csattogó költeményeinek deklamálásával hol meghökkentette, hol megbotránkoztatta a versre botfülűeket. Az emlékezés megbízhatatlan tanú! Ennek ismeretében most Szép Ernő szavait idézem, szabadon : Be szép volt ifjúságom! Kár, hogy nem tudtam! Miként jelenítsem meg második pesti lakásomat, azt a zugnyi terjedelmű albérleti szobácskát a Dohány utca 34-ben ? Kezdem azzal, hogy ötödéves koromban A 16 esztendős Vihar Béla 28