Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Radnai Lóránt: Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézete

MUNKÁS csak százhúsz megy. Lakótelepi házakból meg az istentudja. A kapubejárattól függ, hogy kifér-e rajta, meg a lépcsőháztól, ami némely helyen olyan szűk, hogy magam is csak „kanton" férek el benne. Ilyenkor nincs más, az ablakon át eresztjük le; de a legtöbb modern házban billenő ablakot csinálnak, vagy féloldalra nyílót, azt előbb le kell szerelni. Eltarthat egy darabig. — El bizony, mert vissza is kell tenni, a kaput is többnyire. Egy zongorát szállítottunk a XI. kerületbe, félórája hogy végeztünk vele. A Hadak Útján van egy lakótelep, bizonyára ismeri, ott a kapubejáratokat fordítva csinálták. Befelé nyílnak, a lépcsőre, ettől nem lehet kitárni, csak féligmeddig. A tizedik emeletre vittük fel, elképzelheti, mi volt az. Még szerencse, hogy nem egy Stenway volt, hanem csak afféle rövid. De fölvitték. Föl hát. Csak azt szeretném, akik ilyen házakat terveznek, előbb felvinnének néhány apróbb holmit, amit én adnék a kezükbe. Mi volt a legnehezebb darab, amit szállítottak? Arra én már nem emlékszem. Meg aztán mondtam, egyik sem nehéz, ha kitanulja az ember a vele való bánást. Van szakmája? Úgy értem, hogy más . . . l.akatosnak tanultam, a gépkocsivezetőm pedig hegesztő volt. Ötvennyolc közül ötvenhétnek szakmája van nálunk, ne higgye, azért jövünk ide, mert más nincs a kezünkben. Tán a fizetésért ? Ó, uram, nem olyan sok az ezért a munkáért, ötezer körül havonta, cakk-pakk, borravalóval együtt. A legtöbb, ha felmegy hatezerre. De az ritkaság. Az órabér ii—14 forint. Differenciált. Na és ahhoz jön a borravaló, ami megoszlik kettőnk között. Azt hittem, több. Mindenki ezzel jön, mert látják, hogy erőlködünk, izzadunk, gondolják, azért többet is kapunk. Hallom egyszer a hátam mögött, mikor éppen lihegünk, fújtatunk, mert az hozzá tartozik, attól könnyebben megy, egyszóval a nagysága odasúgja a férje -nek, ezek csak azért lihegnek így, hogy több borravalót kapjanak. Nem szeretem én az ilyesmit. Inkább ne adjon semmit, tartsa meg magának . . . őnagysága meg is tartotta, ami azt illeti. Adtak tíz forintot kettőnknek, pedig csupa koloniál volt ott minden . . . Igazi borravalót, amiből borra is futja, csak a melós ad, mert az tjdja, mit jelent a mi munkánk. Azt mondta, koloniál? Azt. Nekem nagyon tetszik. Ha tehetném, abból rendezném be a lakásomat. Talán nem is a pénzen múlik . . . Kicsi a lakásuk ? Nem mondhatom, elférünk benne a kisfiammal, amig gyerek meg pláne, csak lakótelepi . . . A Zala-kombináltat is alig tudtuk felvinni, az is nyom vagy 240— 260 kilót. Megmondaná, miért hagyta ott a szakmáját ? A gyár, az nem nekem való, én szeretek jönni-menni. A változatosságot nagyon bírom. Egyszer azt kérdezte valaki, akarnék-e íróasztal mellé kerülni ? Hű, mondom, csak attól mentsen meg az isten, hát el tudna képzelni engem íróasztal mögött? Milyen lehet az, hogy az ember mindig egy szögből lássa a világot. . . Egy idő után már nem is tudja másképpen látni. Nálunk meg hol alulról, a teher alatt, hol meg felülről, ha elbántunk vele, ma itt, holnap ott, most variát szállítunk, Szemethy Imre rajza máskor biedermeiert, kanapét, vagy százesztendős kerevetet, hol pálinkával várnak, hol baltával... Ilyen is volt? Volt, hogyne lett volna; a feleség eladta a berendezést, a férj nem tudott róla. Amikor meglátott minket, felkapta a kisbaltát, mondja, széthasítja a fejünket, ha bármihez nyúlunk. Azt felelem rá: csak nyugalom uram, nincs probléma, nekünk jár negyven forint, itt a nyugta, el van boronálva . . . Meddig akar még itt dolgozni ? Amíg bírom, mert az ember szíve azért csak gyorsabban kalapál, a mi szakmánkat nem lehet nagyon soká csinálni. Ki a legidősebb maguk közül? Silka Pali bácsi 62 éves, most ment nyugdíjba, de négy órára bejár persze; megszokta az izma az emelést, már nem tud meglenni nélküle. Én is ugy vagyok vele; teher nélkül olyan könnyűnek érzem magam, hogy néha elfog a rosszérzés. Hanem, amikor húzunk, nyomakodunk a teherrel a lépcsőn fölfelé, és nyögünk hozzá jó nagyokat, akkor érzi át az ember, hogy él. Ezt csak az tudja, aki csinálja. Mert ránk mindig szükség van, minket nem pótol a számítógép. Ez az érzés is megér vagy egy húszast, látja! — A fiából is szállítómunkás lesz? Az nem. Sportolót nevelek belőle. Én is az akartam lenni. Beszélgetésünket egy fiatalember szakítja meg: „Lacikám menni kell, azt üzeni a főnök." Felugrik, könnyedén, szinte kecsesen mozog a hatalmas ember. Már emelik is a gurtnival az egyajtós biedermeiert, elegánsan, mintha nem is volna súlya. Ismerik a fogásokat, akár a birkózók. A vásárló, egy idős asszony, megkérdezi tőlük: „Mondják, aztán tudják, merre van a Máglya köz?" Ugyan már, Máglya köz?! Mit nem tudunk mi? Indulhatunk! A sofőr begyújtja a motort, elrobognak. 17