Budapest, 1976. (14. évfolyam)

7. szám július - H. Boros Vilma: A „Boros Ádám-gyűjtemény”

TÓTH ISTVÁN FELVÉTELEI éveken át mentek ide és oda a mohaminták, melyeket Ádám meghatározott, vagy más tudósokkal cserélt gyűjteménye számára. Minthogy reáliskolába járt, a latinban sem volt járatos; ebben én segítettem. * Iskolás korunkban gyakran mentünk együtt a Füvész Kertbe. De öcsém is csinált magának „botanikus kertet" a Rózsadombon, ahol a hazahozott különféle ritka növényeket elültette, gondozta, megfigyelte. Ez kertünkben „védett" hely volt, senki nem nyúlt hozzá. A tavasz akkor kezdődött nálunk, amikor öcsém az iskolából hazajövet megkerülte a házat és megnézte kis kertjét, aztán az ebédlőbe lépve jelentette: „Virágzik az Eranthys hiemalis"! Ez a „Téltemető"-nek nevezett virág zöld levélgallérból nyújtja ki apró boglárkaféle sárga szirmait, még jóval a hóvirág itteni nyílása előtt. Tanítványait is gyakran elvitte kirándulásaira, hogy a természet megismerésére rávezesse őket. Ilyenkor kedves és közvetlen volt hozzájuk, atyailag bánt velük, diákos csínytevéseiket tréfásan elnézte. Több nagyjelentőségű tudományos munkája jelent meg és hatszáznál is több cikke. Ezeket számtalan nyelvre lefordították, a Szovjetuniótól Dél-Amerikáig — a Mendoza Egyetem tiszteletbeli doktorrá választotta —, Svédországtól Japánig. S mindezt a rengeteg munkát gyenge szervezettel, rossz egészséggel végezte! Már fiatal kora óta kínozta az asztma, melyet oly nehéz gyógyítani. Éveken át úgy laktunk, hogy szobája az enyémből nyílt, így tanúja voltam a betegségével folytatott keserves küzdelmeinek. Hányszor ébredt fel reggel fuldokolva! Saját magának adott injekciót, s engem hívott segítségül e művelethez. Sokszor vette öt elő egyegy roham kirándulásai alkalmával, levegőtlen helyeken, öreg parasztházakban, ahol az éjszakát töltötte. Ilyenkor kénytelen volt felkelni, kimenni a szabadba s valami kispadon ülve, fuldokolva, majd lassan lecsillapodva várta a reggelt. Mindig nagy paksaméta orvosságot is hurcolt magával. A legjobb orvosok hiába próbálkoztak segíteni rajta, csak átmenetileg tudtak könnyíteni állapotán. És amint kicsit jobban lett, íróasztalához ült és dolgozott — vagy indult újabb gyűjtőutakra. Végül az általa nem is sejtett rák támadta meg szervezetét; de gyötrődve és keservesen, ő tovább járta a terepet. A halála előtti nyáron még háromszor volt Erdélyben, és ősszel a Tátrában . .. Ádám példája is mutatta nekem — amit később oly sokszor tapasztaltam —. hogy gyakran nem a makkegészséges emberek, vagy az olyanok, akiket minden oldalról támogatnak, lesznek nagy alkotók, hanem igen sokszor a beteges, gyönge szervezetűek, akiknek rendkívüli erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy eredményt érjenek el, és akiket az anyagi nehézségek is kétszeresen ösztönöznek mind nagyobb teljesítményekre. * A természeti kincsek védelmét szinte gyermekkorától fogva szívén viselte. Nagy része volt abban, hogy a bugaci pusztát, gazdag növény- és állatvilágával, rezervátummá minősítették és védetté tették. Már mint az Országos Természetvédelmi Tanács tagja, közreműködött a budai Császár fürdő melletti Malom-tó gyönyörű kék tavirózsáinak védelmében. Még egy kiszolgált, sorsára hagyott szép, öreg malmot is megmentett a pusztulástól. Soha semmit nem tett karrierje érdekében, sőt a tudományos igazság védelmében tekintélyes emberekkel is szembeszállt. És lelkesedését, minden tudását átadta tanítványainak, azokkal a nagy irányelvekkel együtt, amelyek őt munkáiban vezették. Segítette őket, a tudósok körében oly gyakori féltékenység és irigység nélkül. Ezt a hajlamot pedagógus családunkból hozta magával. S nem felejtette el keserű tapasztalatát, hogy ifjú korában az ő egyetemi professzora magántanári habilitáció iránti kérvényét fiókjába zárta, nehogy a Kar tárgyalhassa. így zárta el az utat a fiatal, „konkurrens" tudós elől. Ezért ment át Ádám a Közgazdasági Egyetemre, majd az Állatorvosi Főiskolára, és dolgozott — 28 éven át — a Gyógynövény Államáson, majd a Vetőmagvizsgáló Állomáson. Csak később lett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen címzetes tanár. 1957-ben a Magyarország mohaföldrajza című művének megjelenése után, megkapta a Tudományos Akadémiától a „biológiai tudományok doktora" címet. Ebben az időben újabb fontos munkája volt: egyik alapítója lett a Tápiószelén létesült Agrobotanikai Kutató Intézetnek, melynek élete végéig munkatársa, tanácsadója volt. 1972 karácsonyán az ünnepnapokat, feleségével együtt, lázas munkában töltötte. A következő napon hajnali 4 órakor felkelt, hogy megjelenő cikkén javítson. Ezután indult a kórházba, a végzetes operációra, mely életének véget vetett. 1973. január 2-án hunyt el. Temetésére volt tanítványai Sopronból egy gyönyörű, havasi gyopárral díszített koszorút hoztak, „az Alpok utolsó üdvözletedként. 11