Budapest, 1976. (14. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: Használati és díszkerámia a középkori Budán

XIV. századi kályhacsempe (Szemenyei Tivadar felvétele) Cserépedények bősége A régibb s az újabb budavári ásatásoknál egyaránt azt tapasztaltuk: nemcsak a királyi udvar s a gazdag patrícius-házak régészeti hagyatéka beszél a háztartási és luxus-kerámia nagy bőségéről. Egy, a Várhegyen volt, tatárjárás előtti falunak a régészeti öröksége is igen gazdag! Szabó Kálmán Alföld-kutatónk szerint egyegy alföldi kisháztartás felszerelése néhány vas szerszámon kívül alig pár bögre, korsó és fazék volt. Én a korai budai szemétgödrökből, eltemetett vermekből csak 1972 —75-ben mintegy százat tártam fel, a Budapesti Történeti Múzeum megbízásából. A palota északi előterének 800 — 1000 négyzetméterén igen nagy volt a lakottság. Ezeknek a — felerészben XI —XIII. századi, tatárjárás előtti — falusi házikóknak a vermei, szemétgödrei szinte dugig voltak cserépedény-maradványokkal. S nemcsak a sokaság, hanem a formák, a rendeltetés, a minőség változatossága is szembetűnő. Hiszen az ún. szentkirályok idején valóban falusias — szőlő- és gyümölcstermesztő — lakosság lakta ugyan a Várhegyet, de ezek az őslakók mégiscsak két korai „urbánus" központnak: Pest városának s (Ó) Budának közelségében éltek. A pesti rév — a portus — pedig kereskedői áruraktárakkal teli, fontos átkelőhely és kikötő volt. A várhegyi kis falu a XI. századtól a tatárjárásig a bal parti, földtelen Pest városnak (amelynek területe csak akkora, mint a mai Belváros) mezőgazdasági területe, mintegy a kertje volt. Budai fazekasság a tatár előtt és után Újabb ásatási eredményeink azt mutatják: Budán már a XI —XII. 3X században gyökeret vert egy saját, helyi fazekasság. Edényeik megjelennek a tatárjárás (1241 — 42) előtt és a tatár után. E műhelyek rangját az jelzi — s ez jelenleg vizsgálatok tárgya —, hogy a helyi fazekasok azonnal utánozzák a külföldi fazekasok importkerámiáit. Úgy látszik, a budai fazekasság esetében nem túlzás egy több évszázados műhely-, illetve ipar-kontinuitásról beszélni. És most nézzük: hová vezetnek el bennünket, mit láttatnak meg a hajdani otthonokból ezek a középkori cserepek ? Egyáltalán: mi mindent készítettek cserépből ? Kezdjük mindjárt a világítással! Nagy tömegben akadunk kicsiny mécsestálakra. Ezek azt a korai időt idézik elénk, amikor a házakat (jobbára egyszobás házakról van szó) a tűzhely fényén kívül csak efféle kis fényforrás világítja meg. Később, a XIV. században, amikor több és olcsóbb már a valuta-számba menő viasz, tömegesen megjelennek a talpas cserép gyertyatartók is. A tűzhelyeken még jobbára vas háromlábakon, cserépedényben főzik az ételt. (A húsféléket vas „tűzikutyák" nyársán sütik.) Beletelik egy-két évszázad, míg felismerik, hogy egyszerűbb, ha a vas háromláb helyett három lábat csinálnak cserépből, s ezt mindjárt rá is ragasztják a főzőedény lapos fenekére. így születik — a lábas! És nem furcsa? A lábast ma is lábasnak nevezzük. Holott már se vasból, se cserépből nincsen lába. A lábas lábának már legalább kétszáz esztendeje — lába kelt . . . A régi konyha karcsú, változatos formájú vászonfazekaival, bögréivel, cseréppoharaival átellenben, az éléskamra másik oldalán vastagfalú tárolóedények, hombárok sorakoznak. (Egyikük akkora, hogy hároméves kisfiamat mellig eltakarja.) És ha már a gyerekeknél tartunk: ők sem mostohagyermekei ám a régi fazekasságnak! Kicsiny, belül üres állatalakokat for-Mátyás korabeli fajansz padlótégla homokóra-ábrázolattal (Voröss Emőke felvitelei