Budapest, 1976. (14. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: Használati és díszkerámia a középkori Budán

Régi vízvezeték kerámia csöve a XII., Zsolna utcából (Bakos Margit felvétele) XIV. századi idomtégla Anjou-liliommal (Csigó László felvétele) Zolnay László Használati és díszkerámía a középkori BÉn „A korsó, melyből a szerény pór iszogat falába olvasztott vezirt, királyokat s a dús ajkak izét, borozók arcélét nem őrzi már senki, csupán a poharak" Omár Chájjám (+ 1126) A középkornak legkedveltebb sütöfőző edényét, poharát, korsóját, tányérját fazekasok állították elő. Az üveg csak nagylassan s csak egyes felhasználási területekről szorította ki a cserepet. A réz- és vasedények pedig nagyjából csak a XV—XVI. századra hódítottak teret. Addig a cserépedény szinte egyeduralkodója volt a konyhának, az ebédlőasztalnak. És az ivóknak. (Ez utóbbira mindjárt egy eleven adat: 1500-ban Zsigmond lengyel herceg — II. Ulászló királyunknak Budán időző öccse — kemény tíz magyar dénárt fizet egy korcsma tulajdonosának, mert udvari bolondja, az italkedvelő Czvoch jókedvében a budai ivó cserépkályháját a rajta levő cserépedényekkel együtt rapityára törte.) Ötvösök öntőtégelyei — ipari kerámia A középkor ipari kerámiája menynyiségileg elenyészik a háztartási kerámia tömege mellett. A régész kezébe gyakran akadnak olyan fekete, mázatlan cserépedények, amelyeknek anyagában felcsillámlik valami. Grafitos cserépedények ezek. A hajdani mesterek ezekből a grafittal kevert finom agyag-anyagokból készítették egy másik ipar nélkülözhetetlen eszközét: az ötvösök hőálló öntőtégelyeit. A legkisebb ötvöstégelyek akkorák, hogy jóformán gyűszűnyi üregükben csak egy-egy gyűrű aranyát, ezüstjét olvaszthatták meg. De vannak vastagfalú, szinte ólom súlyú nagy öntőedények is: ezekben nagyobb fémtárgyak anyagát olvasztották a budavári Ötvös utcának — a mai Táncsics Mihály utcának — egykori névadói. Grafittal azonban nem csak az öntőtégelyek anyagát keverték. Használtak grafitot a háztartási kerámia, a sütő-főző edények magasabb hőfoktűrése végett is. Ezek a cserépedények — bélyegeiknek tanúsága szerint — a koraibb középkorban osztrák—morva importáruk voltak. A' XIV. század óta azonban egyre több honi gölöncsér is rájött e keverés titkára. Az ipari célú kerámiákhoz számíthatjuk azokat a ritkaságszámba menő cserép nyomódúcokat, amelyekkel hajdani diszkályhásaink alakos csempéiket készítették. Ilyen nyomódúc előkerült Esztergomban is, de a budanyéki királyi vadászkastély (II. Vörös Hadsereg útja 78.) területén is. Éppen ezért bizonyos: a XIV—XV. századi Buda-Nyéken éppen úgy működött díszkályhás műhely, mint ahogyan megvoltak saját, rendi fazekasai a budaszentlőrinci pálos kolostornak (II., Budakeszi út 91 —95.) is. (Egy pálos rendi fazekas alighanem saját magát örökítette meg az egyik budaszentlőrinci kályhaszemen.) Váraljai műhelyek Ha átnézzük a hajdani budai háziurak, boltosok névsorát, sorukban nem akadunk fazekasok nevére. Az egyszerű háztartási kerámia készítésén ugyanis sose lehetett meggazdagodni. Budán háziúrnak lenni — akkor sem sikerült minden iparosnak. Szabó, ötvös, posztókereskedő, varga, fegyvercsiszár bőven akad Buda és Pest háztulajdonosai közt. Fazekas egy sem. Nem is a Várat lakták ők, hanem a váralját. Mégpedig mindkét oldalán. 1966-ban a budai Váralja utca déli szakaszán akadtak rá egy gazdag fazekasműhelyhez tartozó lelőhelyre. Más egyéb edény között temérdek kis cserépből való takarékpersely került itt elő. Hogy budai eleink között takarékos épp úgy volt, mint tékozló, az is mutatja: vári ásatásaim során egyaránt találtam középkori takarékperselyt és — tetőcserépből kitördelt, szerencsejátékhoz kellő korongot; meg fém kártyapénzt (zsetont) s csontkockát. De nemcsak a nyugati váralján akadtak fazekasműhely, cserépedény raktár maradványára, hanem a keleti oldalon, a Vízivárosban is. Ma általánosságban úgy véljük: régi fazekasaink hazája a Víziváros, a régi Szent Péter mártír-város volt. 1949 áprilisában, amikor a Batthyány utca felső, északi, a Széna tér felé eső szakaszának egyik új bérházát alapozták, az alapozási árkokból XIV -XV. századi fazekasok edényeinek tucatjait vihettük fel a Budapesti Történeti Múzeumba. S milyen különös! Noha a Batthyány utcai lelőhely közel esik a Fazekas utcához, a kapcsolat csak látszólagos. A Fazekas utcát a XVIII. században még Garten Gassenak, magyarul Kert utcának nevezték. Mindenesetre XIX. századi magyar névadója ráhibázott az igazságra: valahol erre lakhattak a dolgos budai fazekasok. És hogy hogyan dolgoztak? A fazekasok mestersége jó ideig nem volt céhes ipar. Háziipar volt. Tehát a koraibb középkor budai fazekasát nem céhszabály, nem városi rendtartás védte meg a kontároktól, hanem az áru minősége. 37