Budapest, 1976. (14. évfolyam)

6. szám június - Tamás Ervin: Szombathely

jött haza a történelemmel való találkozóról . . . Van még három darab egyemeletes ház és négy földszintes. Ezekből hat volt a legutóbbi időkig, de a két legősibbet, a 36. és a 38. sz. alattit tavaly lebontották. Helyükön egyszer tán épül valami, ami majd megváltoztatja az egész utca képét. Mert az állandóság, a változás hiánya bizony még erőteljesen meghatározza itt a környezetet. Ez egyébként közös tulajdonságuk a féltve őrzött történelmi városnegyedeknek és a külvárosi utcáknak. * Az utca történelmének kezdete nem kapcsolódik olyan kiemelkedő eseményekhez, hogy érdemes lenne elkülöníteni leírását a Ferencváros helytörténetétől, de azért meglehetős pontossággal megállapítható. A XIX. század küszöbén az akkori Franzstadtnak nincsen még egyetlen Duna felé haladó keresztutcája sem. A külváros házsorai kifelé igyekeznek, az Üllői út, a Soroksári út — nem azonos a maival, ma: Ráday utca —, és később a Két nyúlt utca — utóbb Lónyay, ma Szamuelly utca — vonalán. A napoleoni háború okozta infláció azonban meggyorsítja a parcellázást. A földesúri szántók eladása alapozza meg a Franzstadt további terjeszkedését, a Malom utca — ma Ferenc körút —, az Üllői út, az Ernő utca, a Gróf Haller utca — ma Hámán Kató út — és a Temető utca — ma Mester utca — közötti területen. 1838-ban a Ferencváros már 529 házból áll, noha ezekből csupán 19 ússza meg a nagy árvizet. De ezután legalább a Szépítő Bizottmány szeme előtt történik a külváros újjáépítése és rendezése. A Márton utcának még ekkor sincs nyoma a térképen. Legfeljebb a tervéről szólhatunk, amint az egy korabeli okmányból kiderül. 1843. február 6-án 19 ferencvárosi polgár beadvánnyal fordul Pest város tanácsához, amiben emlékeztetnek arra: a tanács 1812-ben egyszer már ígéretét adta, hogy nyittat nekik keresztutcát, ami az Üllői utat a vele párhuzamos Fő utcával — később Tompa és Ranolder, ma Balázs Béla utca — összeköti. Ez növelné a közbiztonságot — írják a polgárok —, és tűz esetén is meggyorsítaná a segítségnyújtást. A tanács ülésén Jovamovich Demeter városi mérnök számolt be a beadványról. Jelentésében felpanaszolta: a szükséges intézkedések megtételének csupán az az akadálya, hogy az Üllői úttal párhuzamosan húzódik Szvetenai Márton úr, módos pesti polgár szőlője, aki egyetlen négyszögölet sem hajlandó eladni belőle. Nem is lett akkor semmi a tervből. Csak a szabadságharc után nyithatták meg a Szvetenai szőlőket keresztező utcákat. S ki tudja, milyen szerepet játszott 48-ban a szőlősgazda, de tény, hogy az egyiket Szvetenai utcának keresztelték — ma Lenhossék utca —, a másikat Márton utcának. A múlt század második felében földszintes házak épültek itt, udvaraik mélyén ló- és tehénistállókkal. Ehhez a hagyományhoz a később épült emeletes házak egyike-másika is tartotta magát. A 35/a-ban még közvetlenül az első világháború előtti években is volt lóistálló, a közeli Ludovika Akadémia katonalovainak egy részét szállásolták el benne. Pedig ez már igazi háromemeletes, körfolyosós, vagyis gangos bérkaszárnya. Az ilyen nagy házak utcai frontján az ún. jobb emberek laktak. Az-őrnagy úr a 33-ban, ablakán át falra függesztett régi fegyvereket lehetett látni. (Felesége, mint frontharcos neje, trafikot tartott fenn az Üllői út 103-ban.) Az őrnagy úr és szomszédságában a MÁV-főtiszt jelentették itt a harmincas évek idején az úri elemet. A gangra néző szoba-konyhákban viszont már egészen más népek laktak. Munkások, altisztek és kistisztviselők, akiknek konyhaajtajából az idényfőzelékek nehéz szaga gőzölgött. Ilyen gangos ház volt a később lebombázott 35/b is, ahol Boskovitz úr lakott, a triciklis árukihordó. Esténként összeszedte az udvar gyerekeit a poroló mellett és izgalmas történeteket mesélt nekik az Isonzóról. Boskovitzról az a hír járta, hogy politika miatt lett állami emberből trógerré. A húszas években a nagyezüst vitézségi érme ellenére is kidobták a pénzügyőrségtől. A szájhagyomány szerint a következő történt: élt akkoriban a 38-ban egy Zsemba János nevű cipőgyári munkás, aki a vödrökbe ültetett leanderekkel díszített udvar végében lakott, és 1919 után évekig rendőri felügyelet alatt állt. Vele esett meg egy napon, hogy az Üllői út sarkán, siettében véletlenül nekiütközött egy arra sétáló katonatisztnek. A tiszt levörösgazemberezte, kirántotta kardját, és végigvágott vele a cipész arcán. Nos, ekkor ért oda Boskovitz úr a 35/b-ből. Azonnal közbelépett, pénzügyőri malaclopó köpenyébe burkolta a támolygó sebesültet, és elcipelte a patikába, hogy első segélyben részesítse. Ugyanis Isonzónál szanitéc volt. Eddig a történet, amiről természetesen soha nem mesélt Boskovitz úr a porolónál... * Ha egy város lakóinak életkörülményeire vagyunk kíváncsiak, sok SIKLÓS PÉTER felvételei