Budapest, 1976. (14. évfolyam)

6. szám június - Tamás Ervin: Szombathely

mindent elárulnak ebből az üzletek, mert azelőtt az emberek többnyire ott vásároltak, ahol laktak. A Márton utca végének is kiterjedt üzlethálózata volt a felszabadulás előtti években. A vásárlók pedig jórészt kizárólag az itt lakók voltak, az Üllői útról, kivéve a 42-ben működő OMTK tejcsarnokot, a mosodát és a két susztert, nem kereste fel senki ezeket a boltokat. A 42-ben dolgozó susztert Sahin Tóth Ferencnek hívták. Titokzatos alaknak számított, és nagy tisztelet övezte. Állítólag érettségije volt. „Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra?" — kiáltott a flekkelni valót hozó gyerekre. Skandálni is tudott. A másik suszterműhely szemben volt, a 33-ban. A mester ott is egyedül dolgozott. A boltosoknak csak a Haller téri piac jelentett konkurrenciát. De a Márton utcai boltok makacsul állták az őstermelők versenyét. Erre a célra sajátos üzleti módszereik voltak: a korlátlan nyitvatartás, és főképp a hitel. Ezek közül ugyan egyik sem volt szokásban dr. Pusztássy Ödönnél, mégis vele kell kezdeni a felsorolást, mert a Tűzoltó utca sarkán álló pékség volt a legmegalapozottabb üzleti vállalkozás ebben az utcában. (Beleértve a 34-ben bűzölgő kis szappangyárat, meg a mosoda mellé a negyvenes években települt német szalagfűrész lerakatot.) Vevőköre meglehetősen messze terjedt, s a pékboltban való árusításon kívül, hétvégeken virágzott a bérsütés is. Az egész környék ide hurcolta kockás konyharuha alatt a tepsiket. A kirakatban tábla volt: Dr. Pusztássy Ödön, a Baross Szövetség tagja — őskeresztény cég. Az ajtón viszont cédula: sóletsütés a hátsó bejáratnál. De a pékkel szemben, a páros oldal sarkán már nem volt ismeretlen a hitel. Csak a törzsvendégeknek járt, rájuk a kocsma tulajdonosa bizton számíthatott. A stráfkocsik muraközi lovai naphosszat türelmetlenül kapálták a csorba macskaköveket. A vendéglős éppen a hitelezéssel csábítgatta el az Üllői út sarkán álló Paksi borozó közönségének egy részét. A Négusnál is adós maradhatott az ember, ha aznap nem tudott fizetni, másnap, legfeljebb két nap múltán a Négus szólt, sőt érte ment, mert a Négusnak sok gyereke volt. Átvetőszerű vászontáska lógott a vállán, annak tasakjaiba dugdosva szállította házhoz a tejet. Tejboltja a 33-ban volt, alig ötven méternyire az OMTK tejcsarnoktól. Őt azután igazán csak a hitelezés tartotta a felszínen. A Négus göndör fekete hajának köszönhette a nevét. Akkor keresztelték el, amikor Hailé Szelasszié megjelent a filmhíradóban. Sokkal módszeresebb hiteltevékenység folyt a 35/a-ban levő fűszeresnél. Ott könyvre vásároltak a Márton utcai asszonyok. Azt a kockás füzetet hívták így, amibe a vásárlást felírták. Weisz úr füle mögött mindig ott volt a tintaceruza. A hét végén egyenlíteni kellett, vagy legalábbis törleszteni. Ez szabály volt, szigorú szabály. A bolt kicsi volt, két lépcsőn kellett felmenni az utcáról, mögötte ablaktalan raktár, ahol a lisztes- és cukroszsákok között, petróleumot és spirituszt is tartottak. Mert a harmincas években a Márton utcai házak többségében nem volt gáz, és a földszintesek egyik-másikában még villany sem. Ebből az elegyes illatokat árasztó raktárból ajtó vezetett a szoba-konyhás lakásba. Weisz úr családja ott lakott a 35/a udvarán, a bolt mögött. A hatóság által előírt záróra után, vagy vasárnap ott kellett kopogtatni a konyhaajtón, ha valaki elfelejtett valamit időben megvásárolni. A másik fűszerest, a 40-ben, Fried úrnak hívták. Ugyanakkora bolt, hasonló szagokban gazdag, de jóval szerényebb készleteket rejtő raktárhelyiséggel, mögötte még sötétebb szoba-konyhás lakás. Fried úr is szürke köpenyt és svájci sapkát viselt, de kétkerekű hordárkocsija már nem volt. Hajnalban karjára akasztott bevásárló kosárral ment a nagyvásártelepre áruért. Üzletmenetét arra a bölcs felismerésre alapozta, hogy a hitelképteleneknek is vásárolniuk kell valahol. Mert hozzá bizony csak azok tértek be, akiknek Weisz úr már nem hitelezett tovább. Akinek nem volt annyi pénze, hogy Weisznél törlesszen, az Friednél csinált újabb, természetesen kisebb adósságokat. S végül a Révész fás is hitelezett. Az ő pincéje ott volt a 39-es számú ház, tehát az Üllői út 105 alatt. Télen-nyáron parasztcsizmában járt, s míg felesége lapátolta a szenet a mérlegre, ott támasztotta a pultot a sarki Paksiban. A fás fiából Dedig valóságos népmese figurát, egyfa/u külvárosi Rózsa Sándort csinált a macskaköves folklór. Csimbinek hívták — majdnem mindenkinek volt efféle ragadványneve — s a mai fogalmak szerint galerivezér volt a Ludovika-kertben. Amikor elrendelték az elsötétítést, és vele a statáriumot, a többszörösen rovott múltú Csimbi halálos végű bicskázásba keveredett. Elfogták, elítélték és felakasztották. Megszületett a Márton utcai legenda, s a Csimbi nevet gyakrabban lehetett olvasni a falakon krétával írva, mint azt, hogy Hajrá Fradi! A Márton utcai gyerekeknek az utca volt a második otthonuk. A kicsik a Tűzoltó utcába jártak golyózni, a nagyok a Ludovika-kertben gyülekeztek. Esténként, hosszú sorban ültek a padok háttámláin, és saját költésű dalokat énekeltek. A rendőrök nagy ügybuzgalommal hajkurászták őket. „Kovikogyázz, kotré!" — hangzott a figyelmeztető kiáltás, ha a rendőr feltűnt a sarkon. Az utolsó szótag rendőrt jelent az argó akkoriban használatos változatában. A szöveg értelmezhető szótagjai elé odabiggyesztett ,,ko" pedig minden önálló jelentés nélkül, mintegy a rejtjelzést szolgálta. Akadtak, akik olyan jártasságra tettek szert e nyelvi játékban, hogy folyamatos, idegenszerűen hangzó társalgásra is képesek voltak. Az ordítozó kölkök előbb-utóbb beleütköztek az Üllői út sarkán posztoló rendőrbe, ő is érdekes figurája volt a Márton utcai világnak. Nagyon sokan