Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: A régi budai fazekasság emlékeiből

Egyiptomi fazekasok négyezer évvel ezelőtt (Nagy Attiláné rajza) Római agyagiparosok egy pompeji falfestményen (Kuczogi Zsuzsanna rajza) sorra kellene vennünk a kőkor­szakot követő fémkorszakoknak egész hagyatékát. (Kivált a vas­korét lenne nehéz számbaven­ni. Hiszen régészetileg még ma is a vaskorban élünk.) Inkább azt vizsgáljuk meg: mire használta az agyagipar ter­mékeit a régi korok embere? Az agyagipar bölcsője, az emberi műveltség őshazája mai ismereteink szerint Délnyugat-Ázsia volt. Körülbelül nyolcezer éve annak, hogy az ott élt ősné­pek megformálták első — kez­detben teljesen dísztelen, ké­sőbb geometriai mustrákkal dí­szített — cserepeiket. Ezek tá­roló- és főzőedények voltak. A kerámia s az ősműveltség egy úton járt: a délnyugat-ázsiai őskultúráknak a gyűjtögető né­pekénél magasabb rendű föld­műves civilizációja elindult Észak, vagyis Európa felé. Ez a sétaút — Békásmegyer leletei­ből is láthatjuk — a Tigris és az Eufrátesz partjaitól a Dunáig közel kétezer esztendőbe telt. És ahhoz, hogy művelődésünk múltjában — nem túlzás a jelző! — forradalmi újítást lássunk a cserép, a tégla megjelenésében, azt kell végiggondolnunk: mi­kor mit ismert és mit használt az ember — már?És mikor mit nem ismert és mit nem használt az ember — még? A cserép felfedezéséig az em­ber csak a pattintott, tört követ, s a pattintott kővel — például obszidiánnal — megmunkált csontot ismerte már. S amikor a cserépégetést felfedezte, még nem ismerte a rezet, a bronzot, a vasat. Ám egy fontos dolgot már ismert a cserépégető em­ber: a tüzet. A cserép nyersanyagát, az agyagot — fővárosunk táján az ún. kiscelli agyagot — elődünk mindenütt megtalálta. Ahhoz azonban, hogy az agyagot téglá­vá, cseréppé égesse, nem volt elég a tábortűz melege. A cse­rép égetéséhez leggalább 700 fokig terjedő hőre volt szüksége. Ezért olyan kemencéket épí­tett, amelyeknek tűzterében el­érte ezt a hőfokot. (A hőfok ilyetén fokozása a fiatalabb kő­korszak emberének első lépése volt a kohászat felé.) A cserépedény nagy haszna az volt, hogy — szemben a ko­rábbi kéreg- és háncsedények­kel — nem csorgott ki belőle a folyadék, bármit lehetett benne tárolni s felmelegíteni. Ez pedig már az ember táplálkozására s azon át mindarra visszahatott, amit az ember étel-ital céljára megtermesztett. És mivel évezredek teltek el a cserép felfedezése után s a fémek olvasztásának felfedezése előtt, cserép mindenütt volt, ahol az emberiség nyugati s ke­leti ága gyökeret vert. De a cserép azokban az évezre­dekben sem ment ki a divatból, amelyeknek során az ember már megismerte a fémeket. Hi­szen ma is használjuk; a tégla, a fajansz, a porcelán is agyag­származék. Mivel a cserép egyedi — min­dig más és más divatnak s tech­nikának enged —, és bár töré­keny, de törten sem semmisül meg, mert a föld megőrzi, a különböző korok cserepei a ré­gésznek temérdek információt adnak. Cherepesek, Fazekgyarthók, Gerencherek, Korsósok És most ugorjunk át vagy öt­ezer esztendőt. Noha hosszan méltathatnánk például Pacatus mesternek s a pannóniai római fictiliariusok (fazekasok) nagy művészének, Resatusnak csodá­latos remekeit, avagy az avar lo­vasok cserép kulacsait! Ezúttal azonban átlépjük nemes hagya­tékukat, hogy a békásmegyeri fiatalabb kőkori cserépedények készítőitől elérkezhessünk im­már vér és sors szerinti előde­inkhez, a középkor itt élt s halt embereihez. Az Árpád-házi királyok Ma­gyarországán a fazekasok — szláv eredetű nevükön: geren­csérek — a király szolgáltató népeihez tartoztak. Fazekasok lakták Baranya, Tolna, Küküllő, Szatmár, Temes, Komárom, Nyitra, Pozsony, Vas, Moson megye egy-egy, Veszprém me­gye három faluját. És ha nem a régészeti lelete­ket, hanem a régi okleveleket Római cserépkancsó Óbudáról nézzük, a legkoraibb időktől — hol helynévként, hol családnév­ként — mindenütt megtaláljuk az agyagipar történetének emlé­keit. Találunk Cherep és Chere­pes családbelieket (1327—1470). Fazekgyartho Mihályra (1438) és Fazekgyartho Gallusra (1504) is mestersége okán ragadt rá e vezetéknév. A fazekasok eleit is nyomon kísérhetjük az 1348-ban Fazekasnak mondott László­tól fogva. A fazekas szláv meg­felelője, a Gerencsér, Girincsár név is őshonos nálunk. 1015— 1031 között a Jutassal szomszé­dos Girincharfalu (ma Gerencsér

Next

/
Oldalképek
Tartalom