Budapest, 1976. (14. évfolyam)
5. szám május - Megay László: Iskola a Csalogány utcában
Még az sem rontotta meg örömömet, hogy ezért a munkáért alig adtak valamit: a tanítási napokéit I pengőt, a szünnapokra, a téli, nyári szünetre semmit. (Egy tanító akkori keresete ennek kb. a tízszerese volt.) Ez bizony kevés volt. És segítenem kellett szüleimet is, hiszen ismét náluk laktam, ők adtak lakást, ellátást. Magántanulókat, korrepetálást vállaltam, hogy valamivel kiegészítsem a keresetemet. Nyáron pedig kiszolgálónőként dolgoztam egy üzletben. 3 év után azonban ez a helyettesítés megszűnt. Ezután egy üzletben lettem eladó, de az akkori követelményeknek megfelelően kezeltem a pénztárt is, könyveltem, leveleztem, árut vettem át, takarítottam, kirakatot rendeztem, leltároztam és foglalkoztam a vevőkkel. Mindezért a munkáért havi 40 pengőt kaptam és a forgalom után 1/8 ezreléket, ami havonta még 3—6 pengőt jelentett. Két évig dolgoztam itt. Ekkor ismét lehetőség adódott arra, hogy iskolához kerüljek. Egy kis faluba kisegítő tanítót kerestek a meglevő három tanító mellé — természetesen nem véglegesített minőségben. így olcsóbb munkaerőhöz jutott az egyházközség. Tudtam, mit vállalok, de boldog voltam, hogy ismét taníthatok. És reméltem, hogy egyszer ebből „igazi" tanítói állás lesz. Az V—VI. vegyesosztályt kaptam, 70—75 tanulóval. Emellett elég gyakran helyettesítenem is kellett. 1940-től a két férfi kollégát többször behívták, el kellett látni az ő osztályaikat is. Ilyenkor két műszakban tanítottam, késő éjszakáig készültem, dolgozatokat, házi feladatokat javítottam, szemléltető eszközöket készítettem, térképeket rajzoltam. A kerésetem itt sem volt arányban a végzett munkával. Négy éven át havi 40 pengőt, az ötödik, hatodik évben pedig 100 pengőt kaptam. No, meg egy parányi helyiséget (kb. 2x2 m), padlásfeljárattal, köves padlózattal, pici ablaknyílással (eredetileg az iskola raktárául szolgált), melyet magam rendeztem be. Egy ágy, egy kis asztal, egy szék, egy karikás kályha, egy mosdó, rongyszőnyeg, egy kis függöny — ennyiből állt a berendezés. A megélhetést ez a kereset nem biztosította — de vállaltam korrepetálást ebédért, kötöttem fél éjszakákon üzleteknek, magántanulókat készítettem fel polgári iskolai vizsgákra. Nagyon szerettem ezt a falut, a gyerekeket, szüleiket, s úgy éreztem, ők is szeretnek, becsülnek engem. Ez a hat év volt 1938—44 között tanítói működésem egyik legemlékezetesebb időszaka, és az maradt mindmáig. Itt mentem férjhez, és ha a háború nem borít fel mindent, egyszer talán itt teljesértékű tanító lehettem volna! De a háború mindent elpusztított. Mi — sok szörnyűségen át — életben maradtunk. 1949 tavaszán neveztek ki tanítónak. 1949 szeptemberében pedig egy nagy fővárosi egészségügyi intézet: az Állami Védőnőképző Iskola igazgatója lettem. Innen mentem nyugdíjba 21 évi működés után. Dolgoztam, tanultam, tanítottam, megbecsülést kaptam. Végül is: boldog voltam. Gábor Sándorné Íz intézet hivatalos neve: Csalogány A utcai Foglalkoztató Iskola és Nevelő^•otthon. A szemérmes névtől a vedlett budai épületben bármiféle pedagógiai munka folyhatna, ipari tanulók oktatásától a javító nevelésig. A környékbeliek azonban tudják: itt szellemi fogyatékos gyerekeket tanítanak. Szomorú hely, mégis vigasztaló. Szomorú, hogy szükség van ilyenre is, de ha már így van, itt lemérhető, mire képes a társadalmi, mire az egyéni humanitás. Az értelmi fogyatékosság fokozatai: debilitás, imbecillitás és idiotizmus. Oka lehet méhen belüli ártalom, születési sérülés, genetikai károsodás, vagy kisgyerekkori sérülés. Az értelmi fogyatékosság nem gyógyítható, de az ebben szenvedő viselkedése — meglevő értelmi képességei szerint — harmonikusabbá, a társadalom és önmaga számára elviselhetőbbé tehető. A szellemi visszamaradottság sokszor más betegséggel társul: epilepsziával, skizofréniával, nagyotthallással, gyenge látással. Az idióták nem oktathatók; velük az egészségügyi intézetek foglalkoznak. Oktathatók a debilisek, valamint oktathatók, nevelhetők —- korlátozottabban — az imbecillisek. A gyógypedagógus számára az egyik legnehezebb feladat az imbecillisekkel való foglalkozás. A sérülés mértéke és jellege minden gyereknél más. Mások a meglevő és a hiányzó képesség-csoportok, eltérőek a rehabilitáció lehetőségei. A debilis gyerek számára csak a rendes általános iskola megterhelő, de az úgynevezett „kisegítő"-ben megszerezheti a hatodik osztálynak megfelelő ismeretanyagot. Szerencsés esetben, felnőtt korban elvégezheti a nyolc általánost is; és mindenképp hasznos munkára fogható. Az imbecillisek a kisegítő iskola elvégzésére is alkalmatlanok, önálló életvitelre képtelenek; de úgynevezett védőmunkahelyen, intézetben foglalkoztathatók. Az utóbbi időben — talán a koraszülések miatt — világszerte növekedett a szellemi fogyatékos gyermekek száma. Hazánkban hozzávetőleg 3000 imbecillis gyermek lehet. A beiskolázottak noo-an vannak. Vidéken a számukra létesített nevelőotthonok és kollégiumok a megyei művelődési osztályok felügyelete alatt működnek. A főváros két ilyen intézetének — a Csalogány és a Diószegi Sámuel utcainak — a gondját a Fővárosi Tanács Kollégiumi és Nevelőotthoni osztálya viseli. A két fővárosi iskolában összesen 300 gyermek számára van hely. Megay László Iskola a A testileg vagy szellemileg sérültek gondozása hazánkban példamutató. Nálunk az állam gondoskodik a képezhető tanköteles fogyatékosok beiskolázásáról. Ám az iskolából való kikerülésük után társadalmi rehabilitációjuk még nem teljesen megoldott. Különösen nem az a Foglalkoztató Iskolát elvégzett imbecillisek esetében, akik nemcsak védőmunkahelyét igényelnek, hanem intézeti hátteret is, egész életükre. A világ egyetlen gyógypedagógiai tanárképző főiskolája Budapesten működik. A külföldi tanárképző főiskolák vagy egyetemek legfeljebb egy-egy fakultáson, szabadon választott tárgyként oktatják a gyógypedagógiát. Ebből következik, hogy a nemzetközi gyógypedagógus szakma állandó figyelemmel kíséri és ha lehet, felhasználja a magyarországi oktatási módszereket. A 75 éves Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola diplomáját a világ bármely részén elismerik. A Csalogány utcai intézet, mely egyben gyakorló iskola is, sokszor fogad külföldi vendégeket. Reggel az iskola kapuja előtt. Egy kislány félve az anyjához bújik. Nem mer a kapun belépni. Az asszony kabátjával eltakarja a gyerek arcát. Nyugtatja a kislányt — talán magát is —, hogy odabenn nincs semmi félelmetes. Valóban nincs. Félóra múlva a kislány tizedmagával áhítatosan, vagy helyéről fel-felugrálva hallgatja a török császár gyémánt félkrajcárjáról szóló mesét, dr. Illyés Sándorné előadásában. Mert előadás ez, bábjátékhoz hasonlít. A fekete tábla előtt, fapálcikákon a szereplő személyek és tárgyak kivágott képei. A figurákat a mesemondó tanárnő mozgatja. A gyerekek már többször hallották a történetet. Van aki előre mondja: mi történik a következő pillanatban kakassal, a krajcárral, darazsakkal. A közreműködésért jutalom jár — egy-egy kivágott mesefigura. Itt nem nagy baj, ha egy kisfiú feláll, hogy közelebbről szemügyre vegye, kézbe fogja a színes képeket. Az óra vidám — a munka komoly. Célja beszédfejlesztés, az olvasás tanulására való felkészítés. A mesének felnőtt közönsége is van: a főiskola negyedéves hallgatói. Dr. Illyés Sándorné órái és az ehhez hasonló foglalkozások az itteni pedagógia napi gyakorlatához tartoznak. Egy másik teremben kísérleti oktatás folyik. Vágvölgyi Éva ének-zene órát tart a hetedikeseknek. A tábla előtt, nagy kartonlapon hegy, alagút, vonat rajza. Tizenkét Jó