Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Gábor Sándorné: Egy berámázott tanítói oklevél

Visszaemlékezések Egy berúmázott tanítói oklevél Furcsa véletlenek találkozása késztet az írásra. A pályázati felhívással egyidejűleg kaptam egy üdülő-beutalót szülővárosomba, ahonnan már 36 éve elkerültem, és ahol megváltozott sorsom jóvoltából most békében, jólétben ünnepelhettem születésnapomat. A véletlenek teljessége kedvéért éppen november 7-én, azon a napon, amely mindannyiunk számára ünnep. 1912. november 7-én, egy alföldi nagyvárosban, a „civisek városában" születtem. Szüleim akkor egyéves házasok voltak és olyan szegények, hogy ma hozzájuk hasonló alig akad. Egy udvari kis szoba konyha volt a lakásuk, egy soklakásos ház legvégén, ahova a napfény is csak ritkán jutott el. Anyám később elmesélte, hogy sokszor annak a bérét sem tudta kifizetni. Ha betekintett valaki a ház fakapuján, egy sor egyforma, barnára festett ajtót látott, melyek közvetlenül az udvarról a konyhába nyíltak. Mindössze az üvegezett felsőrészükön beszűrődött fény világította meg a parányi helyiséget, melynek pirostéglás padlózatát minden asszony — anyám is — piros porfestékkel mázolta be, hogy szép legyen. Innen egy faajtó nyílt az egyetlen szobába, mely talán 3,5 x 3,5 m lehetett, és egy kifelé nyíló ablaka volt az udvarra. A szoba padlóját az asszonyok gyakran sikálták hamulúggal, hogy fehér legyen, de éppen a sok súrolás miatt a padló hamar korhadt, és állandóan dohos szagot árasztott. A lakás talán 2,5 m magas lehetett. A lakások sajátságos levegőjét, szagát még az is befolyásolta, hogy a mi városunk szegényes épületei kb. 50—60 cm magasságig salétromosak voltak, a vakolat, a festés mindig lemállott, és a felszivárgó nedvesség térképszerű foltokat rajzolt a falra, párolgása pedig tovább rontotta az amúgy is rossz és kevés levegőt. Ezen nem sokat segített, hogy az ablakok, ajtók sokat voltak nyitva. A téglás udvar közepén kis virágágyak voltak. Minden asszony ültetett, gondozott néhány tő virágot. A lakásokat fa- vagy széntüzelésű kályhákkal fűtötték. Az már bizonyos jobb módot jelentett, ha valakinek a szobájában magas, domborműves, öntött vaskályha állt, melynek tűztere felett, a kinyitható ajtójú melegítőtérben egy-egy csésze tea párolgott, vagy 2 — 3 krumpli sült. Konyhai zománcozott vagy színes festésű tűzhelye csak néhány családnak volt. Úgy emlékszem, 8 — 10 ilyen egyforma lakás után laktunk mi. (Az utcai fronton, magasföldszinten — ez alatt pince is volt — egy nagy, 2 — 3 szobás lakásban a háziúr lakott a családjával.) Nekünk a szobában egy Az „Így eltem, dulgoztain a felszabadulás előtt" dmű pályázatra beérkezett pályamű. kis karikás-kályhánk, a konyhában pedig egy fekete bádogból készült csikótűzhelyünk volt. Ezekre jól emlékszem, hiszen egész gyermekkoromat végigkísérték, a felszabadulásig nem telt másikra szüleimnek. A tűzhelyet apám már össze-vissza foltozta, sütőjét már rég nem lehetett használni, tetejére a széttört karikák helyett a zsibogón vettek másikat. A lakásokhoz tartozott egy-egy kis fáskamra, ezek az udvar túloldalán, egymáshoz épített fabódék voltak, elegendők a kevés fa és szén tárolására. Mi is többnyire hetenként vettünk fát, szenet, mert tárolásra nem futotta a sovány keresetből. Emlékszem, féltem a fáskamrától, mert patkányok fészkelték be magukat, és azt beszélték, hogy a patkányok megharapják a kisgyerekeket. Vízvezeték még az én születésemkor nemcsak a mi házunkban, de a városban sem volt. Abban az időben kezdte el a csatornázás, a vízvezetékhálózat munkáit egy budapesti cég, és én jól ismertem ezt a munkát, mert apám is itt kapott állást mint szerelő. Az udvaron volt egy nyomóskút, abból hordtuk a vizet vederrel, kannával iváshoz, főzéshez, mosakodáshoz, mosáshoz. Az illemhely is az udvaron volt, a fáskamrák végénél ; mindössze kettő a sok lakó részére. A lakás berendezése a legszükségesebbre szorítkozott. A mienkben 2 ágy — bennük szalmazsák —, 2 szekrény, 2 éjjeliszekrény, 1 tükör, 1 asztal és 2 db szék volt, meg az én kis vaságyam. A konyhában volt egy magasabb és egy alacsonyabb polc, egy asztal és 2 konyhaszék, meg egy nádfonatú mosdóállvány. A magasabb polcon az edények, a fűszerek, a liszt, a cukor, meg a zsír állottak, az alacsonyabbon a vizesedények. A mosdótál ittott rozsdás volt, levert zománcával mindig félelmet keltett bennem, hogy mosakodás közben megkarcolom magam, vagy a letört zománcdarab a körmöm alá kerül. Később ezt kicserélték szüleim alumíniumra, azt hiszem, ez olcsóbb is volt, mint a zománcos. Apám bádogos és vízvezetékszerelö volt, jó munkás. Pesten egy sváb mesternél inaskodott, ott lett segéd, de munkát nem kapott. A hírre, hogy vidéken megindul a csatornázás, jött le ebbe a városba. Erre a munkára azonban még 3 évet kellett várnia. Lejövetelekor házasodott meg. Az akkori szokás szerint anyám nem dolgozott, illetve „csak" a háztartási munkát végezte, ami a leirt körülmények között nem volt valami könnyű. Apám minden munkát elvállalt, amit ajánlottak. Járt tetőt „bádogolni", más messzi helységekbe, tepsit készített vásárosoknak, és időszakonként szerelési munkára alkalmazta egy kisiparos. Keresete olyan kevés volt, hogy abból a legszükségesebbre is alig telt. Közben kitört az I. világháború, apámat behívták. De hamarosan kiszuperálták, mert rövidlátó volt. Ez volt a szerencsénk, mert a csatornázási munkákhoz a budapesti cég szerelőket keresett, és apámat is alkalmazták. Új, az előzőnél jobb körülmények közé kerültünk. A munkáltatók épitettek egy földszintes, barakkszerű épületet — még házszáma sem volt —, s e mögé szállították a csatornacsöveket, meg a munkához szükséges egyéb anyagokat. Apám elvállalta, hogy a nappali szerelési munkán kívül éjszaka vigyáz az anyagokra — és ezért ingyen biztosítottak nekünk a barakképületben két kis szobát, fűtéssel, világítással. Konyhánk nem volt, de megengedték, hogy a szobával összefüggő ún. őrszobába beállíthassuk a tűzhelyet, a polcokat, az asztalt és a konyhaszékeket. Ugyanitt kapott helyett a vállalat 2 katonai vaságya, amelyen két faluról felvett munkás töltötte az éjszakát. Ebbe a helyiségbe később telefont és egy vízcsapot is szereltek. Nehéz szolgálata volt itt szüleimnek. Anyámnak el kellett vállalnia a telefonügyeletet, apám meg éjszakánként kétszer-háromszor körbejárta lámpával a telepet, hiszen ő felelt az anyagokért. Az előző lakásunkhoz mérten ez mégis fejlődést jelentett, hiszen öcsémmel — aki már itt született — külön szobában aludtunk. És a nagy szolgálati helyiség lehetővé tette, hagy anyám ott főzzön, és mi háborítatlanul játszhassunk. Egyébként a telep tág lehetőséget adott a játékra, a kerítést pedig akácfasor vette körül, így a jó levegő, a szabad mozgás jót tett nekünk, keveset betegeskedtünk. Apám fizetése vajmi kevés lehetett, mert mi krumplin, babon, főtt tésztán, teán, pótkávéval készült tejeskávén, kenyéren kívül alig ismertünk más ételt. Talán egy-egy ünnepnapon került hús is az asztalra. Legfájóbb emlékeim közé tartozik, hogy péntek esténként, amikor apám hazahozta a heti fizetést, szüleim sokszor összezördültek. Anyám egész héten erre a napra várt, hogy a hétközben csinált adósságát a fűszeresnél majd rendezi; és amikor apám a levonások után kapott pénzt odaadta, kiderült, hogy alig maradt valami. (Részletre vásároltuk a legszükségesebb ruhaneműt, levontak OTI-ra és adóra . . .) Úgy féltem ilyenkor! Nem szerettem soha a hangos szót, de hiába, a nyomor kihozza még a békés természetűekből is. Bizony, sokszor bújtam kis dunyhám alá, hogy ne halljam a szóváltást, amit a holnaptól való félelem váltott ki az én nagyon békés, csendes anyámból, és a sors kegyetlenéi