Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Gábor Sándorné: Egy berámázott tanítói oklevél

Szüleim debreceni lakásuk előtt, 1943 körül sége ellen amúgyis lázadó apámból. S milyen szorongva tettem eleget hétközben anyám kérésének, hogy menjek én a fűszereshez negyedkiló cukorért, félkiló lisztért, tíz deka zsírért! Ezeket is „felírásra", hitelbe kellett kérnem. Anyám már tudta, mi vár ott rá; azt remélte, engem majd megsajnálnak, és talán kevesebb megalázó szó kíséretében írják fel. De engem sem kíméltek. Mindig újra kellett hallanom, hogy a múltheti tartozást se fizettük ki, és hogy keressünk más bolondot, aki hitelez nekünk. Kemény idők jártak akkor ránk. Apám 1906-tól szervezett munkás volt, és hamarosan a helyi vasasok egyik vezetője lett, majd 1919-ben a direktórium tagja. Később mindezért ismételten börtön, jelentkezési kötelezettség, „begyűjtés", és a vállalatától alacsonyabb munkabér, sokfajta megkülönböztetés járt. E megpróbáltatások kikezdték apám akkor még fiatal szervezetét. Alig 34 évesen súlyos tüdőbeteg lett, hónapokat töltött betegágyban. Ha akkor nem állnak mellettünk munkatársai, akik a maguk kevés keresetéből „összedobtak" időnként anyámnak, talán mindannyian éhen pusztulunk. Ez a kevés segítség mentette meg apám életét is, és állította vissza — betegen is — mindig újra a sorba, ahol élete végéig megmaradt harcosnak. 60 évesen, súlyos betegen, 46 évi munka után ment nyugdíjba. Halála előtt egy évvel, 1967-ben megkapta a „Szocialista Hazáért" kitüntetést. De ő soha semmit, még egy komfortos lakást sem kért a maga számára . . . Szüleim nagyon nehéz életük ellenére is súlyt helyeztek arra, hogy gyermekeik tanuljanak. Értelmes, felvilágosult emberek voltak. A mi házunkba mindig járt újság: a Népszava és a helyi lap. Könyveket is rendszeresen kölcsönöztünk. Anyám szépen szavalt és sokszor olvasott fel nekünk. Apámnak nagyon szép basszus hangja volt (évtizedeken át volt a munkásdalárda tagja), esténként énekelt nekünk, tőle tanultuk, hallottuk először a forradalmi dalokat. Féléjszakákat könyv mellett töltött, hogy azután elmesélje családjának az olvasottakat. Vasárnaponként elvitt bennünket is a munkásotthonba, ahol színjátszás, versmondás, előadás szünetében cserélték ki véleményüket a munkások. Apám néha a színházban „vízbiztonsági szolgálatot" tartott, ilyenkor engem is magával vitt, így elég sok darabot láttam. Kirándulásokon is sokszor részt vettünk. Úszni, korcsolyázni, ping-pongozni mindketten tudtunk, öcsém jól is futballozott. Sokat és szívesen sportoltunk. Tanulhattam tehát, mert anyám még abból a kis keresetből is levett, ha rólunk volt szó. Polgáriba, majd tanítóképzőbe írattak. Sok pénzbe került! Egyházi iskolába jártam (állami nem is volt nálunk), ahol a másfelekezetűeknek dupla tandíjat kellett fizetniök. A zenetanulás is kötelező volt a képzőben. Lassan elvándorolt^ a zálogházba párnáink, anyám kelengyéjéből a még meglevő jobb darabok, jegygyűrűje. Én 12 éves koromtól korrepetáltam kisebbeket, gyengébben tanulókat, nyáron pedig gyermekfelügyeletet vállaltam, hogy a beiratási díj, a könyvek, füzetek költsége összejöjjön. Égy nagynéném is segítette tanulásomat. A szegénysorsú tanulóknak az iskola kölcsönzött használt könyveket, ha volt; ha nem jutott, felsős társaktól vásároltunk. A könyvesboltok is árusítottak ócska tankönyveket. Egy évtizedig is forgalomban volt egyegy könyv, lapok hiányoztak, szakadozott, agyonfirkált, szamárfüles volt, de féláron, sőt néha még ennél olcsóbban is hozzá lehetett jutni — és mégiscsak szolgálta a tanulást. Az én könyveim, füzeteim újságpapírba voltak csomagolva, és tintával, színesceruzával volt ráírva a nevem, osztályom. Nem telt csomagolópapírra, címkére. Az újságpapírcsomagolással képzős koromban egyszer nagy baj történt. Apám figyelmeztetése ellenére véletlenül Népszavába kötöttem be az egyik füzetemet. Észrevették és nagyon megszégyenítettek, hogy otthon mi ilyen „szenny" újságot olvasunk. Közben milyen keserves évek jöttek! Apám megbetegedése után — mivel az éjjeli őrszolgálatot nem tudta ellátni — kilakoltattak bennünket. Az a lakás, amelybe költöztettek, minden eddiginél borzalmasabb volt. Egy 3 x 2,5 m-es szoba, mellette egy kb. 1,5x2,5 m-es konyha, ebből nyílt még egy helyiség, melyet mi szobának rendeztünk bc. Gondolom, éléskamra lehetett a rendeltetése, mert köves volt, és csak egy kis rácsos ablak szolgáltatta a világítást, szellőzést. Ebben a télen-nyáron hideg helyiségben aludtunk öcsémmel (kéménye se volt), mert a kórházból hazakerült tébécés apánk lakott a nagyobb szobában anyánkkal. A lakásba 3 fokú kis létrán kellett felmenni, mert alatta borpince volt. A köves konyhában, a csikótűzhelyen főzött anyánk. Annyi fát vettünk csak, amenynyi a tűzhely alatt elfért; ha elfogyott, ismét mentünk 1—2 kosárral — sokszor hitelbe Negyedéves tanítóképzős koromban két társnőmmel (1930) 1949, Újpest: itt voltam először hivatalosan kinevezett tanítónő 34