Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Heim Ernő: A minőségi és mennyiségi lakáshiány ellentmondásai

két megfelelő, nagyobb lakást lehessen kialakítani. Ez az újszerű feladat mindenekelőtt a tervezés részéről igényli a sablontól eltérő, két ütemben kiépíthető alternatívák kidolgozását. Az alaprajzi megoldásoknak ugyanis mai elrendezésükben és későbbi, megnövelt változatukban egyaránt tervszerűen megkomponált, kifogástalan lakások kiépítését kell biztosítaniok. E munkát elsősorban a mellékhelyiségek megkétszereződése és a lakáson belül módosítandó csoportosításuk nehezíti meg. Éppen ezért a lakásbejáratok és főképpen a vizesblokkok elhelyezését már a jelenlegi szekcióelrendezésen belül a végső helyiségcsoportosítás szem előtt tartásával kell megoldani. Vagyis oly módon, hogy azok a lakóhelyiségek későbbi funkcionális kapcsolatait majdan ne bontsák meg. A konyha, a fürdőszoba, a W. C. és az előszoba megkétszereződésével viszont a most már nagyobb lakások sokrétűbb, differenciáltabb formája jöhet létre. így pl. a feleslegessé vált konyha tágasabb étkezőként, az egyik előszoba „járható szekrény", vagy gardróbként alakítható ki. A második fürdőszoba és W. C. pedig már csak azért sem tekinthető felesleges fényűzésnek, mert ezek hiánya — akár csak négyfőnyi család esetében is, melynek minden tagja egyidőben indul reggel munkába, iskolába— rendszerint már ma is gondot okoz. Nem kevésbé fontos a kivitelre háruló feladat. A lakások összekapcsolásakor elengedhetetlen utólagos ajtónyitások és esetleg szükségessé váló kisebb helyiségátcsoportosítások kizárólag akkor valósíthatók majd meg, ha néhány különleges falelem beépítése mindezt eleve biztosítja. Ezek elegendő — de nem túlzott számú — választékát a tervezőnek, a konkrét alaprajzi elrendezés alapján, mindenkor a technológussal együtt kell összeállítania. Az építész e munka keretében részletes, két ütemre bontott alaprajz-programot bocsát a panelgyártás rendelkezésére; ez utóbbitól viszont az építésznek előre meg kell kapnia a reális techonológiai lehetőségek által megszabott tervezési irányelveket. * A növelhető lakás kialakításának imént vázolt módja számos — itt csupán érintett — alaprajzi és technológiai problémát vet fel. Éppen ezért — amint a tartalék szobával rendelkező lakásoknál indokoltnak tűnik legalább egy kísérleti lakóház felépítése —, a növelhető lakás megalkotásának jól megalapozott előkészítése érdekében viszont mielőbb ki kellene írni erre a témára egy nyilvános tervpályázatot. E sokrétű és főképpen műszaki — tehát nem elsősorban gazdasági! — probléma szakszerű feltárására mindenekelőtt tervező építészeink hivatottak. Építésztársadalmunk — nemcsak elhivatottságának, de felelősségérzetének tudatában is — bizonyára örömmel és nagy érdeklődéssel fogadná annak lehetőségét, hogy lakásépítésünk egyik legidőszerűbb feladatának a megoldását: a jövő lakásának mai eszközökkel való megvalósítását konkrét javaslataival elősegítheti. Legyen igazi kultúrcentrum a főváros központja Anagyvárosok centruma kialakulása óta multilaterális jellegű. Területe a középpont körül, a város fejlődésének függvényében nőtt. Ma már azt mondhatjuk, hogy a centrumnak is van középpontja és perifériája, bár kiterjedése szinte sehol nincs pontosan lehatárolva. A népsűrűség és a forgalom többnyire a centrumban a legnagyobb. A városfejlesztés általában a mindenkori esztétikai, célszerűségi és korszerűségi elvek szerint igyekezett kialakítani a városközpontot. (Ez nem mindig sikerült!) Az akkumuláció — a lakosság igényének megfelelően — mindig itt volt a maximális. Számos kultúrpalotát építettek benne: így vált kultúrcentrummá. A város minden részéből optimálisan elérhető: így lett közlekedési gócpont. Fényes áruházai kereskedelmi központtá teszik. Műemlékei és reprezentatív szállodái a turizmus középpontjává emelik ... és sorolhatnánk tovább a városközpontok jelentőségét, fontosságát. Ha azonban a felsoroltak bármelyike hiányzik, erősen csökken a centrum-jelleg. A centrum-fejlesztésnek nagyon szép példáját láttam a nyáron Lipcsében. A központban fekvő klasszikus szépségű műemlékvárosháza közelében építették fel az új operaházat. Annak szomszédságában pedig az egyetem több fakultását befogadó, egy negyvenszintes kultúrpalotát emeltek, monumentális szobor-díszítéssel. Kísérőm, német mérnök barátom csak annyit mondott: „Ezáltal vált Lipcse központja elsősorban kultúrcentrummá! Ez volt a legdrágább, de a legtökéletesebb megoldás!" Nyári túrám után, amikor először sétáltam Budapest főcentrumában — a Blaha Lujza tértől a Márkus Emilia parkig (az Astoriáig) —, váratlanul nagy hiányérzetem támadt. Hirtelen nem is tudtam az okát, hiszen minden a megszokott helyén volt. A közlekedési gócpontot jelző megállók, a kereskedelmi és turista központot jelző áruházak és szállodák, sőt az egykori két színház emlékét hirdető két kőtömb is .. . és ekkor döbbentem rá hiányérzetem okára. Fővárosunk szíve nem igazi kultúrcentrum! Az Uránia mozi kevés ahhoz, meg odébb, az egyetem régi épülete . . . Pedig elődeink a múlt században nem véletlenül építették ide a két színházat! Ma már nincs értelme feszegetni, mennyire volt indokolt és elengedhetetlen a két színház lebontása, vagy azt vizsgálni, mennyi előny származott ebből. Egy azonban bizonyos : a hátrány, mely a bontásokból a főváros lakóira hárult, sokkal nagyobb az előnyöknél ! Hiszen csak a lebontást végezték el, de itt nem épült két új színház a régiek helyett. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, amikor séta közben tekintetem a távoli múlt zord maradványára, a Rókus Kórház (Pest megyei kórház) sötétszürke, börtön benyomását keltő falaira esett. És ekkor hiányérzetem oldódni kezdett, a következő gondolattól: Mi lenne, ha lebontanánk a Rókus kors/.erűtlen épületét és felépítenénk helyére a már megtervezett új Nemzeti Színházat ? A kettős problémát így egy füst alatt, a legoptimálisabb alternatívával oldanánk meg. Eltűnne a főváros szívéből a feudalizmus hospitálya, melyet sokan — tán némi túlzással — a város szégyenének tartanak, s melynek lebontását a mai építészet esztétikája is megköveteli. És a felszabadult kb. io—ii ezer m- telken felépülne várva-várt Nemzeti Színházunk! Mert a Városliget — ahová építeni szánták — az állatkert, a cirkusz, valamint egyéb intézményeink, kiemelkedő műemlékeink, szobraink reprezentatív helye, nagy felvonulások megrendezésére is kiválóan alkalmas terület. De már a centrum perifériája, nem a város szíve, így a legrangosabb színház részére nem a legalkalmasabb hely! Természetesen egy irodalmi, politikai, vagy amatőr színpad részére kitűnő lenne. Sőt az új Pest megyei kórház részére is megfelelne! Bár annak is jobb helye lenne valamelyik Buda, vagy Pest környéki nagyközségben. Vagy a lakosság arányában ketté osztva: akár mindkét oldalon is megépíthető lenne a kórház. Semmelweis szobrát egy másik fővárosi kórház, vagy az új orvostudományi egyetem elé lehetne állítani. (De nem fordítva, mint az mostani helyén, a Rókus előtt van . . .) A műemlék kápolna nem jelent akadályt! IV Meggyőződésem, hogy szocialista népgazdaságunk, mely a feudálkapitalizmus legsúlyosabb budapesti örökségét: a Valéria nyomortelepet fel tudta számolni és helyére szép korszerű lakótelepet épített, ezt az adósságát is lerója. Ha előbb nem, hát utóbb, amikor pénze lesz rá . . . De nem mindegy, hogyan! Sétám közben elérkeztem a Márkus parkhoz, az Astoriával szemben fekvő telekhez, mely az egykori Nemzeti Színház lebontás? óta lényegében ma is üres. Letűnt korok iti is csak bontottak, de nem építettek színházat! A rendelkezésre álló terület kb. 5—6 ezer m-. Ezen is elférne eg)'kisebb méretű, korszerű népszínház, mely a kívánalmaknak minden vonatkozásban megfelelh. tne. A tartozás itt is fennáll, és leróni ezen a helyen kellene, ahol keletkezett. összegezve: a Blaha Lujza térre az új Nemzeti Színházat, a Márkus Emilia parkba az új Népszínházat! Ezzel a megoldással tartozunk nemzeti kultúránknak a magyar színjátszásnak és egész népünknek. És a főváros szíve így lesz újra kultúrcentrum! Szerző Aladár 32