Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Heim Ernő: A minőségi és mennyiségi lakáshiány ellentmondásai

Heim Ernő A minőségi és mennyiségi Afőváros ötéves tervének a lakosságot legközvetlenebbül érintő része kétségkívül a lakásépítés. Érthető tehát, hogy e témát a sajtó, a rádió és a televízió is szinte állandóan napirenden tartja. De a sokféle, az egymásnak gyakran ellentmondó vélemények és javaslatok elsősorban azért válnak egyre inkább nyilvános vita tárgyává, mert alig akad kérdés, melyben a végső döntést ennyi szerteágazó — gazdasági, szociális, műszaki, esztétikai stb. — tényező felelősségteljes összehangolásának kell megelőznie. Ebből a számtalan követelményt és lehetőséget átfogó feladatkörből ezúttal egyetlen problémát kívánok kiragadni. Mégpedig azt, amely ma még távlati terveinkben is csak másodlagos szerepet játszik, de amely előbb-utóbb, ha tetszik, ha nem, önálló témává lesz. Lakásállományunk erkölcsi avulására és az ebből eredő tennivalóinkra gondolok. Mondanivalóimat azonban még e témakörön beiül is szűkíteni szeretném. A továbbiakban ugyanis lakásaink avultságát nem ez idő szerinti igényeink alapján és nem is 60—80 éves lakóházainkat vizsgálva kívánom felmérni, hanem a napjainkban épített lakásállományt igyekszem az eljövendő 20—25 év távlatából visszatekintve értékelni. Mert úgy vélem, végzetes hiba lenne, ha akár csak átmenetileg is szem elől tévesztenénk, hogy lakásainkat nem csak a mai ember számára építjük! Pontosabban: egy pillanatra sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a most befektetett milliárdokkal olyan nemzeti vagyont hozunk létre, amely nemcsak időtálló érték, hanem szocialista fővárosunk ma felnövekvő ifjúságának szükségszerűen egy életen át jövőbeni otthona lesz! Elgondolkoztattak Perényi Imrének egy ankéton elhangzott szavai is: „...a főváros belső kerületeiben épült számos lakóház erkölcsileg már akkor avult volt, amikor megépítették. Gondoljunk csak a Budapest szívében található komfort nélküli lakásokra, az eltérő nagyságokra és színvonalra." Bár ez a megállapítás a múltra vonatkozik, mementóként állhat előttünk, önként felmerül ugyanis a kérdés: vajon az említett avultság csak mai szemmel minősül annak, vagy valójában már e házak építésekor is fennállott? A válaszunk: igen. De azt is hozzá kell ehhez tennünk, hogy az úgynevezett erkölcsi avulásnak a normáit félévszázaddal ezelőtt más mércével mérték. Szabad-e elkövetnünk ugyanezt a hibát? Hogy az utókor a mi lakásépítési normáinkat ugyanúgy eleve avultnak minősítse majd! Meggyőződésem: nem csupán érdemes, de többé-kevésbé kötelességünk is, hogy már most, a napjainkban létesülő lakásállományt is megkíséreljük a 2—3 évtized múltán előálló igényeknek — divatos szóval élve, a majdani elvárásoknak — a szemüvegén át nézni és értékelni. Hiszen ezek a lakóházak és lakásaik akkor még műszakilag megfelelőek lesznek, és gazdaságilag olyan nagy értéket képviselnek, hogy elbontásukra aligha lehet majd gondolni. Az azonban kérdéses, hogy erkölcsileg is értékállóknak minősülnek-e majd? Mint ahogy arra a további kérdésre sem igen adható megnyugtató felelet: vajon ezek a lakások kellően komfortosíthatók, illetőleg korszerú'síthetők lesznek az akkori igények számára? A kérdést ebben a megfogalmazásban feltéve, lakásállományunkat két vonatkozásban kell alaposabban megvizsgálnunk. Egyrészt maguknak a lakóházaknak és lakásoknak a relatív értéke szempontjából, másrészt tömeges lakásépítésünk telepítéspolitikai gyakorlatát tekintve. * Ez alkalommal az esetleges hibák részletes feltárására és elemzésére nem vállalkozom. Mégis elengedhetetlennek tartom, hogy a továbbiak alátámasztásául — inkább illusztrációként, mint konkrét kifogások felsorakoztatásaképpen — néhány olyan tényre hívjam fel a figyelmet, melyek már ma tehertételt jelentenek, s főként előrevetik jövőbeni káros konzekvenciájukat. Mert ha jogosan kárhoztatjuk pl. a múltban épült bérpaloták sok tízezer komfort nélküli udvari lakását — ugyancsak el kell ítélnünk a már megépítésük idején elavult, úgynevezett ,,Cs-lakásokat" is. És ha a mából visszatekintve, elhibázottnak tartjuk a húszas években, a lakáshiány enyhítése céljából sorozatban termelt Városi-lakóházak eleve szűkre szabott szoba-konyhás lakásait, akkor azon is illenék elgondolkoznunk: vajon nem minősülnek-e majd az ezredforduló idején sokszorosan alulméretezettnek a napjainkban ezrével, tízezrével épülő átlagosan 50—52 m--es, másfél, vagy akár kétszobás lakások is? És komfortosnak tekinthetők-e majd a felvonó nélküli ötszintes lakóházak? Ami viszont lakásépítkezéseink ez idő szerint szükségszerű — egyébként nem is kifogásolható — telepítéspolitikáját illeti, itt is megbújik egy ma még figyelmen kívül hagyott, de előbb-utóbb a felszínre kerülő ellentmondás. Távlati lakásépítési terveink alapján ugyanis a jelenleginél már lényegesen nagyobb lakások építésére csak 10— 15 év múlva kerülhet sor. Vagyis éppen akkor, amikor a lakásépítés súlypontja — egyéb okoknál fogva is — fokozatosan a belsőbb, rekonstrukciós területekre tevődik át. A 3—5 szobás lakások tehát szükségszerűen, csaknem kivétel nélkül a viszonylag intenzívebben beépített városrészekben fognak megépülni, ahol a szanálás rentabilitására való reális törekvések folytán kevesebb lesz a zöldterület, norma alatti az iskolaudvar és az óvodakert, ahol belvárosi a forgalom, a zaj és a levegőszennyeződés. De tehetünk-e akkor már egyebet, mint hogy itt helyezzük el a nagyobb lakást igénylő többgyermekes családokat? Miközben a gyermektelen, illetőleg kislétszámú családok rendelkezésére bocsátjuk a lazább beépítésű, korszerű iskolával és óvodával ellátott, játszóterekkel felszerelt lakótelepek másfél- és kétszobás lakásait... Az elmondottakkal, a teljesség igénye nélkül, csupán érzékeltetni kívántam azokat a következményeket, amelyeket egyelőre még alig-alig mértünk fel. De amelyeket a jövőben már aligha lehet elhárítani. Kétségtelen, hogy lakásépítkezéseinket számos objektív tényező befolyásolja. így mindenekelőtt helytelen lenne akár a jelenlegi nagyfokú lakáshiányt, akár építőiparunk súlyos kapacitás-gondjait figyelmen kívül hagyni. Bár ami a tényleges lakáshiányt illeti, érdemes Mester Árpád megállapítását is idéznünk, aki a nyilvántartott lakásigénylőkről szólva az előbbiekben már említett ankéton leszögezte: „. . . ma már nem minden igénylő «abszolút lakás nélküli», hanem vagy túlzsúfoltan, vagy társbérletben, vagy komfort nélküli, avagy más szempontból nem megfelelő lakásban él." Ebből egyértelműen kitűnik, hogy a lakáskereslet egy része már ma is minőségi — elsősorban nagyobb lakás iránti — igény. Azt azonban még ilyen körülmények között is tudomásul kell vennünk, hogy a tömeges és gyors lakásépítés módját ma a házgyári technológia és annak több velejárója határozza meg. A csupán vélt változtathatatlanba passzívan beletörődni mégis megbocsáthatatlan bűn lenne. Ha ma semmit sem tudnánk másképpen csinálni, mint ahogy tesszük — a jobb megoldást, a követendő utat még akkor is újra és újra keresnünk kell! Éppen ezért a továbbiakban néhány olyan lehetőséget kísérelek meg felvázolni, amelyek a gyakorlatban máris keresztülvihetők. Teszem ezt azzal a szándékkal, hogy a figyelmet erre az elsőrendű fontosságú feladatra — amíg nem késő! — felhívjam. És teszem ezt abban a reményben, hogy ha gondolataim irreálisnak bizonyulnának is, másoknak talán újabb, célravezetőbb ötleteket sugallnak. * A napjainkban épülő lakások erkölcsi avultságának a kivédésére két lehetőséget látok. Vagy már ma rá kell térnünk nagyobb lakások építésére, vagy a később majd megnövelhető lakások típusát kell megalkotnunk. A cél mindkét esetben ugyanaz: a most épülő lakásnak a távolabbi jövő igényeit is ki kell elégítenie. A két változat közül az előbbi mindenekelőtt gazdasági, az utóbbi elsősorban műszaki problémákat vet fel. 30