Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Gábor István: Münnich Ferenc utca 7.

Mikszáth Kálmán Városunk atyái Egy ősz hajú aggastyánt láttam egy idő óta a kiállításon, aki sorba járja a pavilonokat, s mély figyelemmel szemlél mindent. Azt hittem, valami angol, mert tele van a zsebe katalógussal, s mert feltűnő az a bámészkodás, az a csodálat, mely egész lényét elönti. Ennyire csodálkozni csak az angol tud — unalomból! Nekem régóta feltűnt, mert szép öregember, haja, szemöidje, bajusza hófehér, de a szeme fiatalos és az arcszíne pirospozsgás. Amikor elfárad, leül a 3 kr.-os padok egyikére, és úgy szemléli a gyönyörű panorámát nagy érdeklődéssel. Semmi kétség, hogy idegen. Hisz a magyar ember sohasem nézi meg Pestet alaposan, mert tudja, hogy még sokszor visszajön ide. Egy nap fáradt voltam én is, leültem a mellette levő székbe, és rá akartam gyújtani, de nem volt mivel. Az öregúr szivarja égett, de nem volt mivel megszólítani, mert nemigen vagyok járatos a külföldi nyelvekben, midőn odajön a hírlapokat árusító gyerek, s az én öregem a Pesti Hírlapot veszi meg tőle. Teringettét, hisz ez valami derék magyar ember! „Szabad kérnem egy kis tüzet!" — Tessék — szólt nyájasan. Egy darabig hallgatagon szíttuk szivarjainkat, a fölséges képben gyönyörködve. Mert a pavilonok már rég be voltak csukva. A természet kezdte felhúzni az esteli szürke alsószoknyáját, hogy csakhamar barnát vegyen fölibe. Csakhogy ezt itt nem engedik, mert kigyúlnak a villanylángok, s a szép kupolák, karcsú tornyok még tündériebbek e mesterséges napok világánál. A finom selyem gyepet rejtélyes árnyék fekszi meg. A gráciák láthatatlan alakban suhognak a puha füveken, apró aranygereblyékkel fésülgetik. A szökőkút pajkosan locsog, a hűs szellő a rózsák illatával űz kolportázst. — Kár — szólalt meg egyszerre az öregúr —, hogy nem úgy van, mint Bécsben volt, ahol a rotunda kupolájára föl lehetett menni, és végignézhette az ember az egész várost. — Az itt nem éppen szükséges, mert ott van a Gellérthegy, onnan meg lehet látni kényelmesen. — Igaz, de csak a dunai frontot, pedig most már alighanem szebb innen. Ezek a rengeteg háztömbök! — Sohasem hittem volna, uram. Én sírtam ma két hete, mikor végigkocsiztam a várost. — Hogyan, ön most látja először Pestet? — Éppen azért sírtam, mert nem most látom először. ön is sírna, ha akkor látta volna. — És mikor látta? — Vagy ötven évvel ezelőtt laktam benne, tisztviselője voltam a városnak, koncipista. Akkor halt meg az apám, aki Erdélyben lakott, Brassó mellett, elmentem haza a kis birtokomba, azóta sohase voltam itt. S otthon még mindig úgy képzeltem Pestet, ahogy akkor hagytam az utolsó napon. — Képzelem, milyen lehetett! — Éppen közgyűlésünk volt aznap, melyen aztán apám halálhírét vettem. Máig is emlékszem minden szóra, minden beszédre, mert nekem kellett volna megcsinálnom arról a gyűlésről a proto-Klösz György felvétele kollumot, de bíz azzal, hogy rögtön útra kellett szállnom, egész mai napig adósa maradtam a városnak. Pedig érdekes jegyzőkönyv lett volna . .. — Úgy? Akkor is voltak már „kínos jelenetek" a gyűléseken? — Oh, hogyne! Csakhogy ami akkor kínos volt, az most csak mulatságos. — Természetesen. Az idő gyúrja a fogalmakat, hol így, hol úgy. Ami most nekünk mulatságos, esetleg kínos is lehet valamikor az utókornak. — Az én utolsó gyűlésem, amint most az eredmény mutatja, mulatságos volt. Ha nem untatja önt? — Oh, kérem. Én hozzá vagyok szokva mindenféle gyűlésekhez. S egy ötven év előtti ülést még nem élveztem. Ez nekem új lesz. Az öregúr új szivarra gyújtott, s elmondta az ötven ev előtti protokollumát, amellyel adósa még a városnak. Nehogy most már én legyek