Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Tamás Ervin: Salgótarján

ISMERŐSEINK Csapó György jegyzete Az utcaseprő •pveken át, naponta láttam a Bel-*-' városban, aztán egyszerre csak elmaradt. Mondták, nyugdíjba ment, a Józsefvárosban lakik a Karácsony Sándor utcában egy bérház második emeletén. — Tessék, hangzik bentről, kopogtatásomra. Ráismerek a hangjára, benyitok. Ül a konyhaasztal mellett, fején sapka, előtte újság, szemüvege fölött kérdőn néz rám. — Nem zavarom ? — Attól függ . . Tessék, foglaljon helyet. — Nem emlékszik rám ? — Ó hát persze! Most ismerem meg, mi hozta errefelé ? — Csak a kíváncsiság, mert senki sem húzott olyan szép csíkot az aszfalton, mint maga a nyírfa seprőjével. — Csináltam vagy negyven esztendeig, illett tudnom. Körülnézek a barátságos, tiszta konyhában, észreveszi pillantásomban az elismerést. — Szakmám — mondja, magam takarítok, amióta özvegy vagyok. Azelőtt itthon sohasem csináltam. — Hát a lánya? — Férjhezment, elköltöztek. Fodrász, a fiam meg mérnök. Bizony múlik az idő. — Magán nem látszik — mondom és igazán nem udvariasságból. — Pedig múlik. Igaz, engem sokan irigyeltek azért, mert jó kedélyem van, meg, hogy jól nézek ki. Egyszer, amikor még dolgoztam, állok a Tanács körút és Dob utca sarkán, odajön hozzám egy jól öltözött, olyan javakorban levő asszony és azt mondja, látom magán, valaha jobb napokat látott, nem volt maga igazgató, vagy maszek azelőtt? Mondom neki, nem voltam én kérem semmi, nem tehetek én arról, hogy olyan jól nézek ki, mint egy maszek. Nem attól van, hogy sokat ennék, el voltam én reggel 6-tól délután 2-ig két karéj kenyérrel, falatnyi szalonnával. Ki számolta azt, hányszor jártam végig a Tanács körútat a Sütő utcáig, az Engels teret, meg a Fehérhajó utcát. Én azt nem számoltam. — Mindig főútvonalakon dolgozott? — Mindig. Van aki csak a mellékutcákat bírja, mert fél kiállni az úttest közepére a nagy forgalomba, a buszok meg az autók közé. Pedig nem olyan veszélyes dolog az, a lényeg, hogy nem szabad ugrálni. — Láttam, mindig nyugodtan söprögetett. — Haragudtak is rám a buszvezetők, amiért nem mentem félre, ha dudáltak. De nekem dudálhattak, amíg el nem vittem a szemetet. — Mit tapasztalt, több lett az utóbbi időben a szemét, vagy kevesebb? — Azt hiszem, se több, se kevesebb, csak más. Ha az látja, hogy több, az attól van, hogy kevesebb az utcaseprő, némelyik ember meg úgy elkerüli a szeméttartályt, mint a pestist. Jobban esik a lelkének, ha mellé dobhatja a staniclit, vagy mit tudom én micsodát. Olykor szóltam nekik . . . — Rossz néven vették? — Többnyire. Előfordult, hogy még neki állt feljebb. Voltak rendszeres „kuncsaftjaim", akik mindent az utcára hajigáltak. Ha már nem bírtam megállni, figyelmeztettem finoman: Elvtárs, leejtett valamit — tudom — mondja ő. — Úgy látszik nem járt szemináriumba — oktatom. Erre felcsattan: — Magának az a kötelessége, hogy eltakarítson, mert ha én nem szemetelek, akkor magát miért fizetik ? — Mondtam erre neki: Ne tessék magát az oktalan állathoz hasonlítani, az oda piszkít mindenhová, de ön ember, ön megérti! No erre aztán elkezdett kiabálni, ne dumáljak. ki vagyok én, csak egy utcaseprő és így tovább . . . De én nem törődtem az ilyennel, mert azt tartom ma is, aki tó'lem különb, az nem néz le engemet. — Mi okozza a legtöbb szemetet? — Szerintem a sok tatarozás, az építés, meg az átépítés. Mert úgy van az, kérem, ha jön egy új igazgató, megnézi a helyiséget, odabök valahová és azt mondja, ez így nem jó, ezt át fogjuk építtetni . . . Aztán mikor már nem ő az igazgató, a másik visszaépítteti. Egyszer a Fehérhajó utcában láttam, hogy az egyik helyiségben valamilyen álmennyezet félét csinálnak, ahányszor elmentem előtte, annyiszor megálltam ott, mert nem tudtam, mi szükség lehet rá egy alighogy átépült irodában. Mikor megkérdeztem, azt válaszolták: nem ért maga ehhez. De ahhoz értek, feleltem, hogy a homokot ne hagyják a járdán, mert más se kell a gyerekeknek, telehordják vele az utcát. — Hadd hordják — mondja az igazgató. — Jó — mondtam —, majd meg fogják büntetni az igazgató elvtársat. — Mit felelt erre? Azt, hogy kibírja a vállalat. Ma az úgy van, ha egy kocsiról elhullajtják a papírost, a szemetet, és ezért felírják őket, azt felelik: — Sebaj, kibírja a vállalat. Mert manapság nem az egyes ember szemetel, hanem a vállalat. Azt meg hiába büntetik. Az kibírja, csakugyan. — Ezért nincs tisztaság Budapesten ? — Nem mondom, hogy nincs, még inkább azt tapasztalom, hogy a járókelők kevesebbet szemetelnek. — Még figyeli őket? — Arról én már nem tudok leszokni. Bejárom én a körletemet ma is, de csak úgy, seprű nélkül. Visz a lábam. Meg kell becsülni azt, amiből az ember eltartotta a családját. Ma már semmi az, bejutni, hanem annak idején . . . Nekem, kérem, önálló iparengedélyem volt valaha, nadrágszabó voltam, összespóroltam egy kis pénzt, aztán jött a háború, és nem maradt semmim. De mennyit jártam annak utána, míg felvettek a Köztisztasági Hivatalba . . . Protekció kellett ahhoz! Még diplomás ember is volt közöttünk, tanár, mérnök, ohó kérem, de még hány. — Mikor volt ez? — Még 34-ben is. Régen volt, talán igaz sem volt, azt már csak mi tudjuk, öregek . . . Tűzbe jön, hevesen magyaráz, súlyos ökle kinyílik, majd összecsukódik újra, mintha a fogást keresné a seprűnyélen. — Még könnyen indulatba tud jönni, úgy látom. — Hát, mondja, amikor egyik nap befedik az úttestet, másnap, harmadnap meg fölbontogatják, attól még ma is dühbe gurulok. Nem azért, mintha kevesebb lenne ettől a nyugdíjam, dehát nem bírom végignézni felháborodás nélkül. Az oktalanság nagyon bánt. Hiába mondják, mi közöm hozzá, nem illet az engem, én kiadom a magamét. — Talán ezt tartja meg ilyen fiatalnak hetven évesen is . . . — Meglehet — mondja elgondolkozva. — Ki tudja azt ? — S már folytatná : — Itt van ez az újság, kérem. . Szervinszky Jenő rajza 15