Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Tamás Ervin: Salgótarján

Csigó László felvételei S/ár, az üveggyár, a bányák volt uraira a kolóniáik emlékeztetnek. Az alacsony, megrokkant házak, a főtér olcsó hivalkodású üzletsorai, a kopár dombok, a csúnya vízmosások, az állandóan égő salakhányók, a völgykatlant elborító füst jellemezték a Karancs- és a Salgó-hegy lábánál fekvő települést. Nevét a honfoglaló Tarján törzstől kapta a város, meg a későbbi Salgai földbirtokos családtól. Hajdanán jelentéktelen hegyi falucska volt, a Salgói vár tartozékaként szerepelt és sorsa évszázadokon át attól függött, hogy kinek a kezén van éppen a vár. A szén és a vas teremtett itt várost. Az első tárók a múlt század végén létesültek —szintea mai központ helyén. A bánya vonzotta ide az acélgyártást, a még szabad munkaerőt az üveggyár foglalkoztatta. S 1922-ben az idetelepülő ipar eredményeként Salgótarjánt várossá nyilvánították. A település természetrajzát ezután már nemcsak a földrajzi környezet, hanem a kapitalista társadalmi szerkezet is meghatározta. Ez hozta létre az egykori falu helyén az ipari szakmák szerinti kolóniák rendszerét. „Ezekben élni — mondja Fancsovits György muzeológus —, zárt életrendet jelentett." Egyfajta kasztrendszer jött létre, akadályozva és lassítva az urbanizációs folyamatot, amely nagyobb lehetőséget, teret nyújtott a munkásság mozgásának, szervezkedésének. Salgótarján az ország legelmaradottabb iparvárosaként kapta meg a városi rangot 1922-ben. Háromezer fabarakkja volt, körülbelül másfélezer kolónia-lakása, egyemeletes csendőrlaktanyája, járásbírósága, néhány polgári otthona, szalonjai illetve kaszinói a kisvárosi elit és a munkásarisztokrácia számára. És évente százötven csecsemőhalált jegyeztek be az anyakönyvbe Az építészek városa Salgótarjánban nincsenek építészeti műemlékek. Itt a hagyományokat a munka jelentette. A munka alakította, formálta lakóit; a szükség, a ki-A régi városrész Az új Salgótarján