Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Tamás Ervin: Salgótarján

Idézet Salgótarján és a Karancs-Medves vidékének 1929-ben megjelent kalauzából: „Rendezett tanácsú város, a hatalmas Karancs hegyről eredő Tarján-patak, illetve a Salgó-hegy lábánál fakadó Salgó-patak forráscsermelyeinek egyesülésinél. . . benne kifejezetten központi városrészről nemigen beszélhetünk." Az ismertető Salgótarjánról még megjegyzi, hogy lakóinak száma valamivel több tizenótezernél, s mintegy kétezer háza van. A szociográfus ezekről az otthonokról érzékletesebben ír. „Az emberek zsúfoltan élnek benniik, s van úgy, hogy tizentizenöten laknak egy-egyben ... a házak nem annyira házak, mint inkább ólak. Négy méter hosszú és három méter széles ólban néha együtt van minden: konyha, szoba, kamra ... Az ól előtt egy-két négyzetméternyi területen még kertet is próbál teremteni a sírnivalón hiábavaló emberi igyekezet. Ez ólak háznak olyanok, mint a madzaggal átkötött rongycsomag cipőnek. A bányász korai halála után ide juthat az özvegy és negyven évi munka után ide juthat a vájár . . . Innen vonulnak be a városba a betegségek, itt gubbaszt a tuberkulózis és itt halnak meg a csecsemők a hideg ólakban, zöld rongyok között." Kass János képzőművész 1968-ban ezt jegyzi fel: „Salgótarján a legszebb itáliai város- és térélmények nagy lélegzet i'i együttesével ajándékozza meg az utast. Ez a benyomás fokozódik, ha a múltat és a fejlődés lehetőségeit számba vesszük és a látvány öröme mögött az erőfeszítést, az akaratot és a célt is megismertük." Az Urbanisztikai Társaság Hild János emlékérmét elsőnek Salgótarján kapta meg. A kitüntetést itt úgy indokolják. hogy azelőtt erre a településre még a leghűségesebb lokálpatrióta sem lehetett büszke — csupán történelmére, mozgalmi hagyományaira. Ma pedig már arra is, hogy a város nemcsak gondolkodásiban, szellemében, törekvéseiben, s nemcsak képletesen, hanem a valóságban is felemelkedett a Tarján-patak völgyéből. Somogyi József felszabadulási emlékműve URBANIZALODO ORSZÁG XV. Tamás Ervin SALGÓTARJÁN A kolóniák városa Az egykori kolóniák lakóival beszélgetve kiderül, hogy szinte sehol az országban nem volt ilyen szánandóan sivár, elkeseritően szürke és egyhangú az építészeti múlt, mint itt. Városnak földszintes, kisszerű és rendezetlen, falunak hatalmas, levegőtlen és embertelen. Kátránypapírtetejű, ' külsö-kéményű deszkaházak a József-telepen, düledező viskók a Forgács-, a Csizmadia-, a Sakta-telepen: sorolják-sorolják a nyomor hajlékait az emlékezők. Sztrájkokról, tüntetésekről is szólnak. Megemlítik, hogy 1930-ban innen indult el öt és félezer ember néma menetben Budapest felé. A történelem ezt éhségmenetnek ke resztelte, s az esemény még Bertold Brecht fantáziáját is megmozgatta — költeményt írt róla. A tarjáni munkásmozgalomról nemcsak nevek, események maradtak fenn, hanem tárgyak is: újságok, fényképek, sokszorosító berendezések, plakátok, melyek a most épülő munkásmozgalmi múzeumban kapnak majd megérdemelt helyet. A mártírok emlékét emléktáblák, szobrok őrzik s az élve maradt harcostársak, például Nóvák István, aki most készülődik az Acélgyárból nyugdíjba, s az elmúltakról csak annyit mond: „szégyelli az ember, hogyan nevelkedett fel . . " Gyermekkora vertfalu, vizes hajlékát már nem találja. „így vannak ezzel sokan — magyarázza —, csak a fejben ragadtak meg az emlékek." Egy-egy állva maradt épület ebben a városban valóban a régi világ szimbóluma, lecke az iskolásnak, a fiatalnak: így éltek szüleik. Szilárdy István földbirtokost hírhedt udvarának emléke idézi fel az emberekben. Az acél-