Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Szűcs Istvánné főtitkár az úttörőmozgalomról

gyermekkorában. Móron laktak. Egy ízben fellépett náluk a Postás Zenekar. Olyan ámulattal, odaadással nézte-hallgatta a nagykürtöst, hogy annak is feltűnt az áhítatosan figyelő gyermekarc. Kezébe adta a tubáját: nesze, játsszál vele... De van itt olyan „szakkör" is, ahol olyasmire tanítják a gyerekeket, amire otthon a szülőknek vagy az ideje, vagy a hozzáértése hiányzik. Például a szép beszédre, anyanyelvünk helyes használatára. Választ kapnak az úttörők azokra a kérdéseikre is, amelyekre otthon elmarad a felelet. „Mit akar a költő ezzel a versével kifejezni? Miért mondják erre a filmre, hogy a francia új hullám szülötte? Mi voltaGYOSZ?" A kérdések soha el nem fogynak. Ez az egyemeletes ház egy cipőgyárosé volt valaha. Ahol most a fotószakkör vezetője kihajlik az ablakon és a Vajdahunyad utca teljes hosszát „befogva" a gyorsított filmezést gyakorolja, miközben az asztal mellett ádáz csatát vívnak az asztalifoci csapatai — itt volt egykor a cipőgyáros hálószobája. Lenn, a bejárattól jobbra nyílnak a műhelyek. Az utolsó kép, amit az úttörőházról őrzök: a műhelyasztalokat fehér és piroskockás terítőkkel takarják le. A gáztűzhely lángjain sistereg a forró olaj. Palacsintát sütnek a lányok.