Budapest, 1976. (14. évfolyam)
3. szám március - Juhász Gábor: Egy pesti építőmunkás viszontagságos élete
Édesapám (balról a második), családjával is megbénította. Hogy mégis elvergődtem az istállóig a megvadult lóval, azt csak a biztosító zabiának köszönhettem. A hosszú kantárral megfeszítettem a zablát, így az állat nyelve leszorult, ami egy kicsit megszelídítette. Az utcai járókelők így is megbotránkozva nézték a fiatal gyerek harcát a hevesvérű ménnel. Egyébként ez a pesti kirándulás haszonnal is járt. Mielőtt a lóval útnak indítottak volna, az uraság a helyi szabómesterrel egy sötétszürke öltönyt csináltatott részemre. Felsőkabátnak pedig a háborúból megmaradt huszár főhadnagyi mentéjét adta rám. így az öltözékemre igen büszke voltam. Ekkor ismerkedtem meg a Dunával is. Az iskolában tanultam, hogy Magyarország legnagyobb folyója, s a kíváncsiság majd kifúrta az oldalam, mert én eddig csak a Zagyvát láttam. Budapesten a Thököly út 101. sz. alatt levő Joó Ferenc féle vendéglőben kaptam enni. Itt tudtam meg, hogy a Thököly út folytatásában, a Rákóczi úton haladva elérhetem a Dunát. Az első alkalommal a Keleti pályaudvarig mertem elmenni, másodszorra a Körútig, majd a harmadik napon elértem a Dunát. Igazi nagy élmény és boldogság volt ez a gyalogszerrel végrehajtott felfedezőút! A budapesti kirándulás után rövidesen a helyi kőbánya vállalat kovácsműhelyében lettem próbaidőre kovácsinas. Kezdtem beleszokni a szakmába és már éppen szerződtetni akartak, amikor ismét pórul jártam. Az egyik facsille vasalására készítettük a vasat. Az igen széles és vastag laposvasat vörösre izzítottuk, majd a formálás (ráverés) következett. Hárman ütöttük az izzó vasat egy-egy nagy kalapáccsal, s hogyhogy nem, az én kalapácsom a munkát vezető kovácsmester kezéből kiütötte a kis kalapácsot, úgy, hogy azzal a fejét is megütötte. Erre a mester teljes erejével a mellemhez vágta a kalapácsát és elkergetett a műhelyből. így a szerződést nem tudtuk megkötni, s nem lett belőlem mesterember. A legfiatalabb aratómunkás Az idő közben haladt és én is nőttem, erősödtem. Voltam summás, arató, kőfejtő. Minden munkaalkalmat meg kellett ragadni, hogy élni tudjunk. Még nem voltam 17 éves, amikor egészrészes arató lettem. Itt már az embert felnőttnek nézték. Mint fiatalembernek, bizonyítanom is kellett, mert nálam sokkal erősebb és tapasztaltabb embereket nem tudtak bevenni a csoportba, hely híján. így szívvellélekkel fogtam a nehéz munkához. Tudtam, hogy csak azért alkalmaztak ilyen fiatalon, mert árvák voltunk s hogy a testvéreimnek is meglegyen télre a kenyerük. Amikor a kaszát életemben először a kezembe vettem, két hónapig egyfolytában le sem tettem. Kezdtük a lucerna és rét vágással, folytattuk az aratással, majd a bíborhere levágása következett. Közben a lucerna újra nőtt és ismét vágni kellett. A félkezesek pedig a már megszáradt takarmányt takarították be utánunk. Szerencsére bírtam annyira a nagy megerőltetést, hogy a két hónap alatt csak egy napot kellett Négy fivérem mulasztanom. Azt is azért, mert a verejtékezés közben a kelleténél több vizet ittam a falajtban tárolt állott vízből és attól rosszul lettem. Az oldalamon nőtt kis daganatok szóra sem érdemesek. Ezeket „malacoknak" neveztük. A hasfal erőltetése folytán keletkeztek. Az aratás befejezése után a cséplés következett. Ez már valamivel könnyebb munka volt, csak a kicsépelt gabona fölhordása a magtár padlására tett próbára. Naponta 150—200 q gabonát kellett a szérűskert sarkában levő magtárba behordani, 80—82 kg-os zsákokban. A hordási távolság 50— 100 m között változott és kb. 30—50 lépcsőfokon kellett vállon felvinni a teli zsákokat. Este 9—10 óra felé hagytuk abba a munkát, s hajnali 4 órakor kezdtük elölről. Minálunk az emberek egy része a nyári hónapokban mezőgazdasági munkát végzett az uraságoknál. Az év többi hónapjában pedig a helyi kőbányában dolgozhatott, ha éppen alkalmazták. Én is több szezonban dolgoztam ebben a bányában. A kitermelt kő részbeni géppel való összehúzásán kívül minden munkafolyamatot kétkezi munkával — csákány, lapát, vasvilla, bontórúd, vasfúró, kalapács és sínvasból házilagosan készített vasék segítségével — végeztünk. Ez igen nehéz fizikai munka volt. Az 50—100 kg-os kődarabok csillébe való emelése közben a jobb karomat annyira megerőltettem, hogy a jobb kezem és rajta az ujjaim még a mai napig is reszketnek, és reszketni fognak, amíg csak élek. Még megvannak néhányan azok közül, akik ebben a bányában váltak nyomorulttá, a mostoha körülmények miatt. Ki a kezét-lábát törte, volt, akit a leomlott szikla magával sodort s részben összezúzott, egy másik me g e gy fe | ne m robbant paxit tisztítása közben a szemevilágát veszítette el stb. Több éves munka után én, mint fiatalember, a bányában az egyik munkacsoport vezetője lettem. „Partifírer", ahogy mifelénk mondták. Mint bandavezetőnek, a munkában jó példával kellett elöljárni, még jobban kellett dolgoznom, mint a töb-Katonatársaim között a második világháborúban 35 Ötödik osztályos bizonyítványom — ezután kellett kimaradnom az iskolából
