Budapest, 1976. (14. évfolyam)

3. szám március - Juhász Gábor: Egy pesti építőmunkás viszontagságos élete

bieknek. Külön feladatom volt a napi termelést (csillemennyiség) jegyezni, a dolgozókat létszám szerint felírni, a kereseteket, a ledolgozott napok szerinti bontásban, a hétvégi fizetések alkalmával arányosan elosztani. Arra is vigyázni kellett, hogy a csille jól meg legyen rakva, mert a pallér árgus szemekkel figyelt és ha nem volt telerakva, levonta a teljesítményből. így igen becsületesen, megerőltetően kellett dolgoznunk, látástól-vakulásig, akkordban. A keresetünk pedig még május hónapban is, amikor már a napok igen hosszúak, napi 86 fillér volt. Elkerget a bányaigazgató Ilyen nehéz körülmények között is alig kerestünk tehát havi 20 pengőt. Nem beszélve arról, hogy akkoriban már naponta 30—35 vagon különféle kőféleséget szállítottak el a bányából. Az idősebb bandavezetők végre elhatározták, hogy ha jön a bánya igazgatója, fizetésemelést kérünk. Május végén, az egyik délelőtt jött is az igazgató. Megbeszélésünk szerint mi, a hét bandavezető, elindultunk az igazgató elé, aki a gyakornok és a főpallér kíséretében érkezett. Mentünk is egy darabig együtt, de közben hol az egyik, hol a másik kolléga lemaradt. Kinek a bocskora oldódott el, kinek sürgős dolgára kellett mennie. Úgyannyira, hogy az igazgatóékkal már csak én találkoztam szemtől-szembe . .. Sapkámat a kezembe véve, illedelmesen köszöntem. S így-valahogy beszéltem: „Igazgató úr, azért jöttünk ide, hogy mivel a napok már igen hosszúak, szállítás is van bőven, a keresetünk meg még mindig nagyon kevés, méltóztassék a fizetésünket följebb emelni." Lehettem én tisztelettudó és beszélhettem illedelmesen — ahogy a mondókám végére értem, pörölycsapásként értek az igazgató szavai. „Piszkos kommunista", „szocialista", „lázító" és hasonló jelzőkkel illetett. Majd azt vetette a szememre, hogy bandavezető létemre épp én uszítom a többieket. És azonnal elkergetett a bánya területéről. Munkatársaimtól el sem köszönve, ballagtam az akácoson át hazafelé. Szegény édesanyámnak feltűnt a szokatlan délelőtti megjelenésem és azonnal rosszat sejtett. Megmondtam, hogy fizetésemelést kértünk és ezért vagyok kicsapva a bányából. Előbb csak sírdogált, de azután nagyon összeszidott. Hiszen mindig arra oktatott bennünket, hogy engedelmeskedjünk fölötteseinknek, mert másképp nem élhetünk meg. Sajnos, abban az időben a munkás, a zsellér sorsa ilyen gondolkozásra késztette a szegényembereket. Nagyon bántott engem is ez az eset. És bizony nehezteltem idősebb társaimra, amiért cserbenhagytak. Csak később gondoltam végig a dolgot és értettem meg őket. Hiszen mindannyian családos emberek voltak. Én akkor még fiatal, nőtlen voltam és mégiscsak könnyebben viselhettem el a helyzetemet. Az én életemben ekkor kezdődött a nagy változás. Otthon munkát már nem kaphattam. Budapestre jöttem, dolgozni. Itt nagy utánjárásra építkezésen kaptam munkát. Az egyik leghosszabb ideig tartó munkahelyem a Szalay utca sarkán épülő, akkor modernnek nevezhető, hatemeletes házépítésénél volt. Sosem felejtem el, hogy amikor már az épület befejezéséhez közeledett, a négyszögletes vízlevezető ereszcsatornák tartóbilincseinek a helyét én véstem ki a vasbetonból. Dolgoztam Újpesten, az Árpád utcában, a Soroksári úton, Csillaghegyen és Óbudán. Hogy akkor milyen körülmények között dolgoztunk és éltünk, annak részletesebb megvilágítására ez a hely kevés. Igen sokszor a cement tárolására, a szerszámok megőrzésére felállított fabódéban, üres cementes zsákokon aludtunk. Az órabérem 24 fillér volt, s ha jól emlékszem, egy villamos átszállójegy és 1 kg fehér kenyér ára is annyi volt. Hogy a munkát bírjuk, sok kenyeret, töpörtyűt, tejet és esténként llkovicsnál egy-egy tányér bablevest és sült krumplit ettünk. Emellett a kéthetenként hazulról hozott szalonnával és egyéb élelemmel táplálkoztunk. Üzemi konyha, munkásszállás, útiköltségelszámolás stb. nem hogy nem volt, hanem még elképzelni sem tudtuk, hogy ilyen is létezhetne. De sokszor mentem kora reggel, gyalogosan, a Filatori dűlőből az Összekötő hídon át Újpestre, dolgozni! Este pedig, ugyancsak gyalog, vissza. Kezdtem már érett férfi lenni. Szerelmem is volt már, és bizony nagy gondot jelentett az otthon megteremtése. Mivel az építkezés csínját-bínját megtanultam, így odahaza, édesanyám háza végébe, terméskőből egy szobát és pincét építettem magamnak. így gondoltam a fészket kialakítani jövendő családomnak. De amikor már hosszabb ideig Budapesten dolgoztam, a Filatori dűlőben lakó nagybátyám megengedte, hogy a kis háza végében ugyanígy építsek magamnak egy helyiséget. Ez egy hivatalosan is engedélyezett „mosókonyha" lett — valójában az én első önálló lakásom, ahol nyugodtan alhattam és néha még főzhettem is magamnak. Még mindig iskolapadban írásom elejéből kitűnhetett, hogy az akkor kötelező 6 elemi osztályt sem tudtam elvégezni. Ebbe azonban sehogysem nyugodtam bele. Budapestre kerülve beiratkoztam az újpesti polgári iskolába és a különbözeti vizsga után esti tanfolyamon tanulgattam. De csak 34 éves koromban — az 1945/46. tanévben —, a Rottenbiller utcai polgári iskola esti tanfolyamán tudtam befejezni a 4 polgárit. Időközben ugyanis mind gyakrabban félbe kellett szakítani a tanulást, mert folyton hordták a katonai behívókat. S most eszembe jut 1943 szomorú tavaszának egyik napja — meg egy fél maroknyi mákos tészta. Az Észak-keleti Kárpátok keleti lejtőjén volt Lavocsni helység. Itt volt azoknak a katonáknak a gyülekezőhelye, akik az emlékezetes frontáttörés után még életben maradtak ugyan, de lelkileg megtörten, rongyosan, a legtöbben sebesülten vagy betegen, az éhségtől és fáradtságtól majdnem aléltan kerültek ide. Ez olyan háttéri katonai tábor volt, ahol már igen sok nyegle katonatiszt is teljesített szolgálatot. Volt Vöröskeresztkirendeltség, orvosok, ápolónők stb. Én is ide érkeztem, több napi nyers burgonyafogyasztás után, igen éhesen. A reggeli feketekávéért való sorbaálláskor megtudtam, hogy ebédre mákos tésztát főznek. Örültem, hogy végre jóllakhatok, főleg olyan étellel, amit igen szeretek. Elérkezett az ebédkiosztás ideje. Kaptunk is mákos tésztát, de csak annyit, hogy a fél markom nem lett volna tele vele. Szólni nem lehetett, mert akkor kikötés lett volna a vége, ami pedig a legkegyetlenebb emberkínzás. Bennem ez olyan nyomot hagyott, hogy amióta hazakerültem, az én otthonomból a mák nem hiányozhat. Testvéreim Testvéreimről is hadd szóljak. Sorsuk többé-kevésbé megegyezik az enyémmel. Ezt apró epizódok is elárulják. Az egyik öcsém két telet töltött az orosz fronton. 1944 késő őszén, visszavonulóban, meglátogatta a családját. Vigasztalni akarta édesanyánkat is és jóhiszeműen azt mondta neki: bizony olyan a helyzet, hogy örülnie kell, ha az öt fiából kettő épségben megmarad. Nagy sírás és bánat közepette váltak el. És alig hagyták el öcsémék gépkocsival a községet, máris találat érte őket. így őt az esztergomi kórházban érte a felszabadulás. Ma beteges, nyugdíjas vasutas. A másik öcsémnek 1941 nyarán volt az esküvője. Még aznap megérkezett a katonai behívója. A postás emberségére vallott, hogy csak másnap hajnalban kézbesítette ki a behívót. Egy évig nem találkozott a feleségével. Ma nyugdíjas mozdonyvezető. A harmadik öcsém, többszöri bevonultatása után, utoljára Kolozsvártól Gyöngyösig harcolt. Addigra már csak heten maradtak az osztagukból. A Mátra dzsungelján át sikerült rongyosan, tetvesen, kimerülten hazavergődnie. A szomszéd elfalazott pincéjében bújt meg többedmagával. Csak éjjel jöhettek ki egy kis levegőt szívni. Lakott ott egy idős néni is, akit nem lehetett a dologba beavatni. A néni éjjelente nem tudott aludni és így abban a hitben halt meg szegény, hogy kísértetek járnak az udvarban ... Ez a harmadik öcsém szabómester lett. A negyedik testvérem a 30-as években a nélkülözések elől Svájcba, majd Németországba ment. Volt idő, amikor 22 éven át nem találkozhattunk. Ma nyugdíjas kertész. Én a felszabadulás után jelentkeztem az új Nemzeti Hadseregbe. S csak a háború végleges befejezése után szereltem le. Legutóbb több mint 20 évet dolgoztam egy nagy építőipari vállalatnál. Több eredményes szaktanfolyamot végeztem. Mint törzsgárdatag, szocialista brigádvezető, többszörös élmunkás és kiváló dolgozó mentem nyugdíjba, öt éve. Saját otthonomban, tisztes nyugdíjból élek. Körülöttem két aranyos unoka. Télen a központi fűtésünk intézésével, tavasztól őszig a ház körüli kert gondozásával foglalom el magam. A zöldségféleséget szórakozásképpen teremtem elő a 6 tagú családnak. Szépen kiegyensúlyozott, anyagi gondoktól mentes életem van. Csak az a baj, hogy ez már nem soká tarthat, és hogy hol ilyen, hol olyan betegség gyötör, még a reuma is sokat kínoz. 36