Budapest, 1976. (14. évfolyam)

3. szám március - Juhász Gábor: Egy pesti építőmunkás viszontagságos élete

Testvérbátyámmal Máriaremetén 1932-ben VISSZAEMLÉKEZÉSEK Juhász Gábor Egy pesti építőmunkás viszontagságos élete A Mátra alján fekvő Heg/alján élt a századelőn egy boldog család, mely telve volt reményekkel és több apró gyermekkel. Ide születtem én is 1911 júliusában. Ám hamarosan sötét felhőbe borult az ég fölöttünk: a családfenntartó édesapa, életének delén, 1915-ben meghalt. Az ózdi vasgyárban dolgozott, s hazafelé utazásakor a hideg vagonban átfázott. Kétoldali tüdőgyulladást kapott, ami egy hónapon belül végzett vele. Mivel édesapám elhalálozása nem az üzemben s nem is a háborúban történt, a hatóságok semmiféle segélyben nem részesítették a többgyermekes családot. Helyzetünket tovább nehezítette, hogy szüleim hitelre vettek egy kis családi házat, és ennek törlesztése is édesanyám nyakába szakadt. Mint később megtudtam, a kis házból is csak azért nem raktak ki bennünket, mert az árvaszék ezt nem engedte. Már zsenge gyermekkoromban ismerkednem kellett tehát a kétkezi munkával. Ahogy a jobb idő beállt s a mezők liliomai nyílni kezdtek, a mi részünkre is kihajtott az aszat az uraság búzaföldjén. Az iskola helyett aszatolni jártam a mezőre, testvéreimmel együtt. Majd a cukorrépa egyelés, kapálás és a répabogár-szedés következett. Ennek iskolai bukás és ismétlés lett a vége. Ám öt apró, éhes gyermek ennivalójáról és ruházásáról édesanyánk egyedül nem gondoskodhatott. A zsellér és napszámos ember gyermeke általában hasonló körülmények között élt abban az időben. Veszélyes kalandjaim cselédgyerek-koromban Ahogy nőttem, mind nehezebb munkával ismerkedtem meg. 12—15 éves koromban már hajnali 3 órától este 7—8 óráig helyt kellett állnom. De jó lett volna csak egyszer estétől reggelig aludni, pihenni! Ekkor az egyik uraságnál voltam csikós, ostoros, kisbojtár és lóhajtó. Az . ig/ éhem, dolgoztam a felszabadulás «lőtt" című pályázata beérkezett pályamű. Egy időben az anyakancák gondozásával voltam megbízva. Amikor az egyik pej lónak csikaja született, bementem a blokkjába, hogy a gyönyörű kiscsikót megsimogassam. Ám alig ért hozzá a kezem, az anyakanca egyszerre két lábával rúgott felém, olyan erővel, hogy a téglából épült blokkfal egy részét ledöntötte. A ló két hátsó patája a füleimet súrolta. Ha 1—2 centivel arrébb rúg, akkor most nem tudnék az esetről megemlékezni . . . Azt viszont egyszer és mindenkorra megtanultam, hogy az állatban is mennyire erős az anyai ösztön. Ebből az időszakból van még egy-két hasonló élményem. Mint a többi falusi gyermek, csak akkor viseltem cipőt vagy egyéb lábbelit, ha igen hideg volt. Sokszor csak házilag készült bocskor jutott a szegénynek. Többnyire mezítláb jártunk. így ért engem egy újabb baleset. Mezítelen lábbal a trágyával megrakott csillét toltam ki az istállóból, amikor egy törött szódásüvegbe léptem. A nagy, nyílt sebre útilaput tettem, majd egy színes ronggyal átkötöttem. A seb még sokáig vérzett (talán ez volt a szerencsém), de dolgozni kellett tovább. Ilyen esetekben orvosi segítségre ki gondolt volna? Azonban a seb helye máig megvan a talpamon . . . Júniusban a széna behordása következett. Én az egyik lófogatot hajtottam. A rét a Hegyaljával szemben, a vasút túlsó oldalán terült el. Ahogy a vasúti átjárón áthajtottam, nem vettem észre, hogy a sorompó csukódik. Fejen talált és én a kocsiderékba estem. A lovak húzták tovább a szekeret, s amikor a szénaboglyához értek, megálltak. A munkatársaim vették észre, hogy én a kocsiderékban eszméletlenül fekszem. Vizet hoztak, meglocsoltak, úgy tértem lassanként magamhoz. Sarjúkaszálás után a növendék borjakat legeltettem. Az állatok között volt három darab 2 év körüli bika is. Egy alkalommal ez a három jószág összeveszett és igen heves bikaviadalt rendezett. Fogtam a botom, hogy azzal szétválasszam a három szilaj állatot. Ütöttem őket a bottal, kiabáltam rájuk, de azok tovább viaskodtak. Egyszer csak az egyik bika nekem fordult és jött felém. Én a bottal vertem a fejét és az orrát, de az már nem ért semmit. A bika még vadabb lett. Ekkor elkaptam a farkát és nagy körtáncot jártunk. A heves jószág nem engedett. Mindenáron fel akart szarvalni. Amikor láttam, hogy ennek fele se tréfa, elengedtem a bika farkát és a tőlem telhető gyorsasággal a Zagyva felé iramodtam, gondolván, hogy majd vízbe ugrok és így tán megszabadulok a felbőszült állattól. Futás közben azonban hátratekintettem és vesztemre beleléptem egy tehén lábnyomába. Abban a pillanatban hasravágódtam. Teljesen tehetetlenné váltam a bikával szemben. A megvadult állat lökdösött a fejével, kapart az első lábaival és még bömbölt is hozzá. Én már csak sírni tudtam. Szerencsémre a bika szarvai még rövidek és azok is növést irányító fakordában voltak, így nem tudott egyből fölnyársalni. A rét melletti szántóföldön béresek szántottak. Ezek a jóemberek észrevették, hogy mi történt velem. Az ekéikről az ösztökéket leszedték s a védelmemre rohantak. Ők heten tudták csak a felbőszült bikát nagynehezen elvagdalni tőlem. Ezeknek a derék béreseknek köszönhetem, hogy ép bőrrel kerültem ki a bikaviadalból. Lovasbemutató a Thököly úton Az uraságnak versenylovai is voltak. Az egyik télen egy amerikai, sötétpej hátaslovat nekem kellett Budapestre kísérni a lóversenyre. A lovat marhaszállító vagonban hoztuk a Józsefvárosi teherpályaudvarig. Onnan a Fiumei—Thököly úton át én vezettem a Francia úton levő istállóba. Ez így egyszerűnek tűnik. De ahogy ez a pihent mén a budapesti forgatagba került, igen meggyűlt vele a bajom. Amint meglátta a villamosokat és a konflisfogatokat, kitört rajta a szilaj természet. Rúgott, ágaskodott, nyerített, valóságos táncparádét rendezett. Itt-ott a villamosforgalmat 14