Budapest, 1976. (14. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Déry Tibor ezer alakban II.

a vasra. Az ég messzi peremén széles, vakító villám cikázott át. A vonat ebben a pillanatban dörrenve zuhant az asszony elé. A hideg szél megcsapta s hátralökte. Egy pillanatra lehunyta a szemét, s mikor ismét kinyitotta, megrettenve látta, hogy a vonat csörömpölve halad át a tükörkép álló alakján, mintha csak az üres levegőt szelné'." Ez a részlet is bizonyítja a fantasztikummal telezsúfolt kisregény ifjú szerzőjének írói erejét, s nosztalgiáját a klasszikus regénystílus után, amitől, azonban a kötelezőnek érzett divatosság egyelőre eltávolította. Diró feljegyzései ennél a mondatnál szakadtak meg: „Alig merek már az utcára menni, mert ha egyenruhát látok ..." A befejezetlenségbe éppen úgy beleérthetünk fenyegetést, mint rettegést. Diró már megérezte egyszer annak az iszonyát, hogy „a szurony belevágódott valami puha húsba" — föltehető tehát, hogy tud ölni a háború ellen is. Mikor a házba katonák vonulnak ki, hogy rendbontásainak véget vessenek — hivatalos nyelven szólva, nem tanúsít ellenállást. De még egy kísérteties jelenettel kápráztatja el a szobájába nyomulókat: „Diró katonaruhában, mereven, mozdulatlanul, szinte élettelenül terült el a tükörrel szemben álló karosszékben. Teste fölött valami halvány pára libegett egy pillanatra, majd rácsapódott a tükörre. A kép lassan vált ki a tükörből. Elébb az arc szállt le az üveg sima felületéről, s a levegőben lógva ideoda libegett. Fokozatosan egyik testrész a másik után röppent az arc alá, míg végül az egész alak egyenesen, szilárdan meg nem állt. De ekkor még élettelen volt. S csak néhány pillanat után ömlött szét tagjaiban a halványsárga fény, mint a vér az erekben ... A tükörkép megindult, s a szoba egyik sarkába röppent." Az önállósult tükörkép nagy felfordulást művel a padlásszobában, míg végül a test revolvert fog a kép-re, az egyik Diró a másikra. ,,— Nem mered... gyáva kutya! — ordította a tükörkép teli torokból, s kinyújtva magas alakját, mozdulatlanul megállt az ablak előtt... A következő pillanatban éles dörrenés hallatszott, rögtön utána a kéthangú rekedt ordítás ... A szoba közepén Diró feküdt, átlőtt szívvel, holtan." Bármilyen kusza is ennek a kisregénynek a cselekménye — kuszább, mint amennyit itt jeleztünk belőle —, szimbolikája egyértelmű, tiszta. Annyira, hogy akár Ady versét is eszünkbe juttathatja, az Emlékezést egy nyár éjszakára. Egy torkos kislány 1918-tól 1919 márciusáig, A kéthangú kiáltás-tói a Mákos tésztá- ig egy év sem telt el, ha az eseményeket nézzük. Maga az elbeszélés (a felnőtt Déry alkotása) akár illusztráció is lehetne egy párttörténeti olvasókönyvben. A mákos tésztát egy kislány viszi Kőbányára, a Gyűjtőfogházba a bátyjának. Márpedig a Gyűjtőfogház akkor éppen az ország legfontosabb személyiségeinek, a Tanácsköztársaság leendő vezérkarának volt kényszerű szállása. A mama, mikor hajnalban megfőzi, ételhordóba rakja a fiának szánt ételt, még nem sejti az idők fordulását. A kislánya, akire az ételhordót rábízza, még kevésbé. A történelmi regények komponálásának törvénye szerint a főszereplőnek keveset sejtő civilnek kell lenni, aki a sorsdöntő csata kellős közepén is csak csetlik-botlik, mint a Pármai kolostor Fabriziója vagy a Háború és Béke Pierre-je. A mákos tésztát vivő kislány még náluk is naivabb. Az ő tágra nyitott szemében rengeteg kép tükröződik, míg a budai Apród utcából átvillamosozik Kőbányára. De a képek, zajok csöppet sem állnak össze történelemmé. „A villamossínek meg-megcsillogtak a napfényben. A márciusi utca oly eleven, tarka és illatos volt, hogy a kislány teljesen megfeledkezett éhségéről. Ritkán is ült még életében villamoson; a szemközt sebesen elfutó kirakatablakok, amelyeket a napfény egy perc alatt lángolva hátralapozott, a megelőzött stráfkocsik patkócsattogása, a hátráló utcasarkok, a szembe érkező teherautók, amelyek egy szemvillanás alatt a háta mögé dörrentek, a csengetés elől riadtan szétugró járókelők elúszó kabátjukkal s a sínre ragadó cipő talpukkal, a zsivaj, a Duna illata, a motorszekrény, mindez oly mértékben lekötötte figyelmét, hogy még félelméről is elfeledkezett, amely rögtön hatalmába kerítette, mihelyt a villamos átért vele az ismeretlen pesti oldalra ... De amikor majd egy órai utazás után a Draschetéglagyárnál leszállt a villamosról — jóval a cél előtt, mert szégyellt kérdezősködni a gyűjtőfogházi megállóról —, az éhség és a félelem egyszerre s együtt újra utolérte, s mint két varjú jobbról-balról a vállára telepedett." Érdekes, hogy a sínre ragadó cipőtalpak, amelyek itt nem is egészen indokoltan szerepelnek — hiszen az eső, a sár nem ragaszt —, teljes hitelű rém-érzésként jelennek meg A kéthangú kiáltásban, Diró jegyzeteiben: „Nem bírtam elmozdulni a sínről! Tudtam, világosan tudtam, hogy ha még egy pillanatig ottmaradok, menthetetlenül elüt a kocsi. Nem kívántam a halált, el akartam menekülni, le akartam lépni a sínről, de nem bírtam. Felemeltem a lábamat s ismét visszatettem, rátapostam, gázoltam a sínre. S kiáltó kéjjel s egyszersmind izzadva néztem a nyílegyenesen közeledő villamos szemébe. Valami visszafogott. .. pedig hallottam, hogy kiáltottak rám. Végül valaki elrántott Az ételvivő kislány eljut végre a bátyjához, de a mákos tésztát addigra már több részletben megeszegeti. Nem baj. Nem történt semmi. A bátyjáék nem éheznek. A többit, a helyzet megértését rábízza Déry az olvasók történelmi tájékozottságára. 1919. március 22-e a Rózsadombon Már én többet nem szolgálok — ez egy elbeszélés címe. De cím létére is elárulja ritmusával, hogy dallama van. A szavaival pedig azt, hogy népdalvariáns, rokona ennek: Már én többet nem kapálok, Fazekasinasnak állok . . . Déry Tibor nem egyszer bizonyságát adta, hogy kedveli a népdalokat. Azt a dalt, amit apja hegedült neki egyetlenegyszer, egyik elbeszélésében egy intézővel is elénekelteti. S mikor népdalról ejt szót, mindig belegondol — vagy szereplőivel belegondoltat — a jelentésébe. „Már én többet nem szolgálok" — ebben az egy sorban összegződik mindaz, amit a tanácsos úr inasa, István felfog és összesít 1919. március 22-ének rózsadombi eseményeiből. Az elbeszélés majdnem a fordítottját állítja fel a Mákostészta képletének. Ott a kislány végigutazik a forrongó városon és alig fog fel belőle valamit. Itt viszont a lenti eseményeknek a Rózsadombig ható halvány hullámai is elegendők ahhoz, hogy a szolgát végzetesen kibillentsék a kötelességteljesítés monotóniájából. Érteni ő sem érti, hogy mi történik, s hogy ebben neki mi a dolga. „A kommün kikiáltásának másodnapján a történelem a rózsadombi utcába is felküldött egy MINDENKIHEZ kezdetű plakátot. A városban kavargó izgalmaknak egyelőre még csak a felhangjai jutottak fel a hegyre, de Istvánt szemlátomást ezek is megbolygatták. Napjában többször kiszaladt a kertből, s lábát szélesre megvetve, összeráncolt homlokkal, hosszasan tanulmányozta a kertkapura ragasztott hirdetményt. Délután átmászott a kerítésen, noha a tanácsos úr odahaza tartózkodott, s kíváncsian mosolygó arccal leballagott a Zárda utcába. Egyik-másik házon már feltűntek a vörös zászlók, ablakokból kilógatott szőnyegek díszítették a falakat, de a legtöbb üzletnek le volt húzva a redőnye. A sarki fűszeres azonban nyitva tartott, kirakatablakát egy ferdén átragasztott, széles, vörös papírszalag díszítette,." A fűszeres-boltos reflexe tökéletes: a történelmi fordulathoz a kirakat dekorálásával kell igazodni. Aztán majd csak lesz valami. István csak annyit ért meg, hogy ura ezután nem úr. Nem ér a neve. Tehát lehet vele pimaszkodni. Sőt — egy kicsit később — meg is lehet fojtani. Mire az úr felfogná, hogy mi jogon vette fel Istvánja az ő papucsát, mire elérne eszéhez ez a nap — már halott. Ez az alkalmi gyilkos nem történelmi, hanem irodalmi figura. André Gide hírhedt Lafcadiojának leszármazottja. Gide rakoncátlan ifjúja kilök a vonatból egy idegent, mert nem tetszik neki a pofája. Csak úgy meglepetésül. A Déry-alkotta figura tette viszont duplán is megokolódik. Először: régóta nem tetszik már neki az úr pofája; másodszor: mert ilyen plakátos-lobogós nap van. István azonban így is esetleges figura marad. Még akkor is, ha esetleg volt akkor ilyen gyilkosa a Rózsadombnak. 21