Budapest, 1976. (14. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Déry Tibor ezer alakban II.

Jókai Mór Solitudo Hetvenkét esztendős vagyok (a többletet letagadom). Egytől egyig mind unokáim lehetnétek. Én már kimaradtam a világból, ti pedig most keresitek benne az utat. Nekem már az emlékezet is hamu, tinektek még a reménység is láng. Hja bizony, ha sokáig él az ember, egyedül marad az ember. A kortársak egymás után múlnak el mellőlem. Soha annyi kondoleáló nekrológot nem írtam, mint az idén. Hány erős oszlopa dűlt ki közéletünk palmyrai templomcsarnokának ez évben! Ez igazán „nagy emberek temetője" volt. A lakóház is egyre fiatalodik fölöttem. Minden újabb, jobb, mint volt régen — csak a gazdája nem az. Az asszonyom elment előre; helyette egy kis unokám maradt. Az is uralkodott, ez is uralkodik; hozzászoktam az engedelmességhez. A politikai életből is kimaradtam. Hála nemzetem gyöngéd figyelmének, mely a Sándor utcai dicsőségőrlő malomból felszabadított. A főrendiház nem folytatás, Apollo nem a nap quadrigájának a kocsisa többé, hanem gyertyagyári firma. S így van ez jól mind! Az öregség, a sok esztendei szolgálat jutalma a solitudo. Higgyétel el nekem, hogy a magányosságnak a gyönyörei elszámlálhatatlanok. Maga az a hely, ahol lakom, egy olyan, az istenség kegyéből engedélyezett sziget, ahonnan én élő szemmel lelátok a világra s a világ nem lát énrám vissza. Negyvennégy év előtt választottam ki magamnak e helyet (olyan évben, amikor jó volt elbújva lenni), nem is én: a gondviselés hozta elém; elhagyott kőbánya volt, rókának, kígyónak, tüskés borznak bozóttal benőtt tanyája. És most egy paradicsom, amit el nem cserélnék Semiramis függő kertjeiért. Minden lombos fa saját ültetésem, minden gyümölcsfa a saját ojtásom; maga a termő föld. Isten segélyével, az én saját alkotásom. Az egész egy civilizált vadon, a föld alatt vízlevezető, vízfelhozó, villanyközlő csövekkel árkolva, amit nem lát senki. Házam nem cifra, de tiszta, kényelmes és egészséges. Mindenütt ügyes karbon-nátron kályhák, amiknek nem kell kémény: kánikulánk rendkívüliségeinek regulátorai. S a lonkám rózsafáin túl a fölséges kilátás, melyhez fogható alig van. Alant a tündöklő Dunától kettészelt Budapest, akit én negyvennégy év óta látok megszületni, felvirulni, óriássá lenni! És még most is minden nap látom újra megszületni. Kora napfelköltekor most is ugyanazt a képet, amin félszázad előtt elmerengtem: egy nagy fehér tengert, mely hullámokat dagaszt, amikből csak itt-ott látszik elő egy torony keresztje. S aztán amint feljön a nap, egyszerre fölemelkedik a földet nyomó ködtenger, s előtűnik a dicsőséges Budapest, a mostani pompájában, amilyennek azt csak álmodtam valaha — s túl rajta a boldogságos róna, a szép, szabad Magyarország, akit én innen látok egyre nagyobbá, dicsőbbé lenni! Ha ti azt láttátok volna, hogy mi feküdt e ködtenger alatt ezelőtt félévszázaddal! Hát mi panaszom akkor a magányosság ellen? Aztán nem jön az a magányosság olyan egyszerre. A nyár elején még vannak félbeszakítások. Van fiatal családi sarjadék. Szombat délután a vőm, a művész abbahagyja a heti munkáját, mint minden rendes mesterember, eljön örülni a kis családja örömeinek; együtt elanekdotázunk, saját termésű borunk mellett; mienk a vasárnap, nem dolgozunk semmit. Szerdán délután kijönnek a klubból a jó pajtások, kergetjük a pagátot, fölmelegítjük a magyaros vacsoránál a régi jó és rossz időket; aztán hétköznap itt vannak a szőlőmunkások (mind régi betanított híveim), lehet velők okos dolgokról beszélni. A verandánk eresze alatt egy fülemilepár rakott fészket, négy kis fióka csipog már benne; az anya hordja nekik a táplálékot, nem félve tőlünk, kik ott ülünk a fészkével szemben, étkezve, beszélgetve; a hím azalatt a májusfa alján csetteg. Ezek is a házhoz tartoznak. Korán reggel vagy én kelek elébb, vagy a kis unokám, amelyik elébb kel, megvárja a másikat a reggelizésnél, s a tejmaradékot együtt odavisszük a kis tengeri malacoknak, akik már ugyan ojojóznak érte. Aztán elmegyünk érett fügét meg szőlőt keresni. Azalatt megjönnek a lapok. Azokat végigolvasom. Aztán leülök az íróasztalomhoz. Ezen a kis asztalon írtam én meg, a Magyar Nábobtól elkezdve, a regényeimet. Itt is ketten vagyunk: én meg az íróasztal. Élőlény ez már, aki beszél velem. Hanem aztán, amint a nap-planéta közeledik a kánikula felé, kezd fogyni a társaság. A képviselőház szünetel, s azzal a tarokkkompániának vége. Fiamuram, a művész, tanulmányútra megy Biharba, asszonylányom, kis unokám balatoni fürdőre költöznek, s egy nap a szőlőmunkások is bejelentik, hogy vége a kötözésnek, kezdődik az aratási munka; ők is itt hagynak. Akkor aztán beáll az abszolút egyedüllét. Egy ajtócsukás nem hallik a háznál. Más hang nem hat fel hozzám, mint a főváros harangjainak zúgása s reggelenkintaza moraj, amit a munkára induló ezernyi társzekér robogása támaszt a város utcáin, hasonló a távoli mennydörgéshez. Ha kinn járok, hallom a fogaskerekű gépzakatolást, cigányzenét, katonazenét, mind nagy távolból; a szobámban nem hallom. Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül. Nem jönnek elém Maupassant morfiummámoros víziói, nem üldöz a „hurla". Végre a fülemilék is elhagynak: a fiókák szárnya kinőtt, anyjuk elvitte őket világot megszokni. Mindennap háromszor-négyszer körüljárom a kertet, a szőlőt, s nézem, hogy nő, hogy érik a gyümölcs, a szőlő. Keresem a fákon a fafúró férget, s jaj a fejének, ha rátalálok. A szőlő zsendül már, a csemegefajok érnek: kezdődik a nagy hadjárat köztem, az Ádámivadéksa lég lakói közt, az évenkint megújuló revanche campagne. „Ők" csinálják az inváziót: a rigók, verebek, darazsak és dongók; én fortifikálok. A madár-ellenséget spárgára fűzött hírlapjaim riasztják világgá; darazsat, dongót ezrével pusztítanak el üvegharangjaim. Dzsingiszkáni gyönyörűségeket élvezek. S mikor a gyümölcsfák, a szőlők között járok, akkor megtudom, hogy mi a háládadatosság. Egyedül étkezem reggel, délben, este. A konyha más épületben van. Mikor jó napot akarok csinálni magamnak, akkor: bableves disznókörömmel! Áldom az Istent, hogy nem kell orvosságot ennem! Hogy is hívják csak? „Codein!" De jó, hogy az idén nem termett. Nem kívánkozom a városba, nem epekedem a gyógyfürdők után; nem vágyom a távolba, nem kell az utazás. Nem vádol a múltam, nem kápráztat a jövőm. Nincsenek hallucinációim. Szép asszonyok, tündéralakok álomképe sem kísért. Alusznak már, tengeralatti kristály grottáikban. De mégsem vagyok egyedül. Itt van még a múzsám. Az utolsó munkámon dolgozom. Utolsó kedvenc témámon. Mi volt a magyar ezer év előtt? A fügefáim a másodtermésüket növelik. Azokkal versenyzek. Vajon melyikünk előzi meg a másikat? Én előztem meg őket. Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé. Úgy tetszik, mikor a bevégzett munkát fiókomba bezárom, mintha kriptaajtót csuknék be. Most aztán a múzsám is búcsút vesz tőlem. Valamit gondolok ki, hogy még itt marasztaljon. Újra előveszem a munkámat, hogy sajátkezűleg letisztázzam. Ez sem történt még meg velem soha. S a letisztázott munka tizenhat oldallal többre üt ki, mint volt az eredeti. Annyi új eszme támadt közben. Egyszer aztán ennek is vége szakad. Semmi dolgom többé. Ez aztán a teljes tökéletes magányosság. Nappal még csak vannak zöld fák, ragyogó virágok, nevető szőlők, van haragos szél, van nyájas napvilág; de este, a lámpafénynél, a zárt redőnyöknél nincs semmi — csak a pasziánsz! Két játszma összekevert kártya négy tizes sorba kirakva: hogy jön ki? Ezen végződik a nap. Színházak, opera, orfeum, cirkusz, Ős-Buda, klubok! Mind nem léteznek rám nézve. Csak a pasziánsz járja. „De hát hogy lehet lelkes embernek pasziánszt játszani?" hallom az intést. Hiszen csakis lelkes embernek való az! Az ember megszűnik gondolkozni azalatt. Mikor alszom, a test pihen, a lélek ébren van. A pasziánsznál a lélek alszik, a test van ébren. De hogy mégse legyek olyan egész magányosan, az íróasztalom alá elhányt levélborítékok alól elősettenkedik estenden egy nagyfejű bogár, félénk mászással, egyet szökve a falmentében. Rám ismer. Tudja, hogy természetbúvár vagyok: nem taposom el a fajtáját; s a mély csendességben elkezd csendesen cirpelni. Egy prücsök (cicada sonora). S így mulatunk együtt esténkint: egy vén poéta meg egy fiatal prücsök, nap nap után. (1897) 22