Budapest, 1976. (14. évfolyam)

3. szám március - Széll Jenő: Belváros, kisváros

Széli Jenő Belváros, kisváros Ha a pesti ember azt mondja; végigmentem a Váci utcán, szinte mérget vehetünk rá, hogy nem ment rajta végig. Csak a rövidebb felén, az Erzsébet-hídig. Tovább, a vásárcsarnokig, az utca közigazgatásilag még mindig Váci utca ugyan, de az már nem számít. „Nem az igazi." Észrevettük már, milyen furcsa valami ez a mi egész Belvárosunk? Az egykori fallal kerített Pest? Jobboldala, az igazi Belváros: az ódon és a csillogóan modern keveréke; a másik a Kossuth Lajos utcától balra eső nagyobbik fele: más. Nem ódon, inkább kültelki. Nem is nagyon vevődik észre. Ezt az oldalt mintha még a történelem is elkerülte volna. Közvetlen tőszomszédsága országot rengető események színhelye: Tizek Társasága, Talpra magyar, Landerer és Heckenast, Astoria szálló ... A kívül zajló élet megpróbált rést ütni rajta. Vágott is egy többé-kevésbé nagyvárosias átjárót a Kálvin tértől a Felszabadulás térig, a Kecskeméti és a Károlyi utca mentén; többre nem futotta az erejéből. A Váci utca hivalkodó eleganciája is csak az Irányi utcáig bírja szusszal. Onnantól elapad, a végén sikátorrá zsugorodik. Meglepő, hogy XII. Károly, a svédek vitéz királya éppen itt, az Irányi utca sarkán szállt meg nevezetes nonstop lovaglásakor. Persze, Konstantinápolyból, keletről jött, nem voltak értesülései a Váci utcáról, különben a cifrább elején keresett volna kvártélyt. .Magára vessen, ha ma egy árva drinkbár sincs róla elnevezve. Vagy akkor még nem szakadt volna enynyire ketté a Belváros? Gyermekkoromban ez a bal oldala ugyanolyan kopott volt mint ma, mégis mintha ragaszkodott volna egykor jobb napokat látott előkelő-negyed jellegéhez. Arisztokratái is voltak. Lakott itt egy idősebb, kicsit pocakos Almássy gróf, aki arról volt nevezetes, hogy a sétapálcájával mint valami vívótőrrel, hanyag eleganciával tartotta magától tisztes távolban a járókelőket. A Cziráky grófoknak palotájuk volt itt. Palota! Később, műveltebb egyetemista korunkban Palazzo piti-ncV. tituláltuk. Es éltek ebben a Csipkerózsika-álmát alvó városrészben művészek, nem is kevesen. A kedves, bohém Dienzl Oszkár, malomkő széles művészkalapban, ő volt hangversenyéletünkben Herz Ottó előtt a zongorakísérő. Szerzett egy érzelmes, népszerű dalt, a Liliomszált; aztán egy szép napon egy másfajta liliomszál miatt golyót röpített a fejébe. Néha kék fátyollal az arcán feltűnt a férfias léptű Csillag Teréz, a nagy tragika. Itt lakott a magyar színpad egykori üdvöskéje, a bűbájos Küry Klára is, bizony már öregecskén, elhízva. A felnőttek szerint azért mosolygott mindig, mert ráncait a bőre alá fecskendezett paraffinnal tüntette el; ezért fagyott dermedt maszkként az arcára a Küry Klára-féle bájmosoly. De itt lakott a kor első számú szexbombája, Biller Irén is, éppen a mi házunkban (vagyis ahol mi is laktunk), szemben az angolkisasszonyok zárdájával. Tényleg bombaként robbant be vidékről a főváros színházi életébe. Irén napkor tout Budapest ott volt a Váci utca 46-ban; amikor a hangulat kellő magasba csapott, a vendégek az udvari szobák ablakain kiugráltak a gangra, az ajtóhoz szaladtak, és nagy nevetések közepette becsöngettek. Dolce vita '24. De nem sokáig tartott Birénke tündöklése. Egy szép napon olvastuk, hogy megjelent a színen egy argentin vaj gyáros és azonmód beleszeretett. Fúrta az oldalunkat, miféle szerzet lehet vajon egy argentin vajgyáros. Megtudtuk: a Színházi Élet hozta a képét. Kissé molett úriember volt, joviálisán mosolygott és fél kézzel átölelve tartotta frissen szerzett nejét. Mint egy igazi argentin vajgyáros. Rövidesen elutaztak, és máig élnek, ha meg nem haltak. Csakugyan: emberi számítás szerint Birénke még jó egészségben élhet. Megtalálta vajon a számítását mint vajgyárosné? Járt-e valaha itthon, inkognitóban, régi tündöklése színhelyén, a Nagymező utcában, ahol oly nagy sikerrel énekelte : Ha megversz is, imádlak én ... ? Mai halandó nehezen tudná elképzelni, mekkora nagy úr volt annak idején a kerületi elöljáró. Ez a szálas, elegáns ősz férfi úgy bánt a kerületével, mint valami középkori várúr. Volt a szomszédunkban egy kosárfonó, aki a portékáját ki szokta rakni a boltja elé. az utcára. Egyszer, nyár elején láttam, hogy az elöljáró megáll a kirakott kosarak előtt, és magához inti a tulajt. Van magának helyfoglalási engedélye ?—kérdezte. Hogyne, elöljáró úr kérem, egy éve sincs, hogy alá tetszett írni. Ohó, az csak tavalyra volt érvényes, hangzott a válasz. Mire a kosaras minden teketória nélkül rátért a lényegre: Mit vitessek föl, elöljáró uram? ő pedig: A feleségem nyaralni megy, küldjön fel két-három utazókosarat, majd választunk belőlük. Apámtól tudom, hogy valamennyit megtartotta, és a fizetségről hogy hogynem, megfeledkezett. Mindenki tudta róla, hogy a kereskedők, iparosok ügyesbajos dolgait csak megfelelő ajándékok fejében hajlandó elintézni. Egyszer aztán ráfizetett. Mesélték, hogy a Magyar utcai hírneves Maison Frida gazdája, Madame Frida, akinek iparengedélye az akkori terminus technicus szerint kéjnőtartásra szólt, valami adóügy elintézése érdekében az elöljáró urat műintézetének havi bérletével tisztelte meg. A megtisztelt azonban magából kikelve, vérvörös arccal verte az asztalt. Nem az hozta ki a sodrából, hogy a váratlanul ölébe hullott jus nem éppen a primae noctis volt. Hanem hogy már nem tudott vele élni. Legalábbis így adták tovább egymásnak a kerület iparosai, kereskedői. Máig hálás vagyok ezért a történetért, mert ennek révén közveden tanúja lehettem, városi környezetben, a folklorizáció jelenségének. A tiszteletre méltó Magyar utcai Warrennénak ugyanis aligha fordulhatott meg a fejében a hála ennyire provokatív formája. Hanem az egész kis anekdota a maga kárörvendő csattanójával jó példája annak, ahogy a nép a mesebeli igazságszolgáltatással kárpótolja magát uraitól elszenvedett sérelmeiért. Mi srácok persze töviről hegyire megvitattuk, hogy mi okozott olyan nagy gaudiumot atyáink körében, amiből az is egycsapásra nyilvánvaló, hogy a városi közigazgatás adott esetben a tanuló ifjúság biológiai felvilágosítását is hatékonyan elősegítheti. Nekünk kölyköknek különben sem volt itt unalmas az élet. Sok érdekesség akadt ebben a félreeső fél kerületben. Például a két fiók állatkert: az Irányi meg a Kaplony (ma Henszelmann) utcai állatkeres-18