Budapest, 1975. (13. évfolyam)

12. szám december - Berecz Dezső pályaműve: A munkásszolidaritás erejére támaszkodva

Görög László Emléktábla helyett A mikor huszonöt évi távollét után elő-ÉJL ször látogattam el Budapestre, első ' * dolgom volt, hogy a Liszt Ferenc tér és az egykori Andrássy út sarkán levő Japán kávéházat felkeressem. Egy negyedszázadnyi édes-keserű nosztalgia fűzött ehhez a kávéházhoz, amely nekem annak idején dolgozószobám és helyettes otthonom volt. Az épület megmaradt. A kávéház nem. Helyében könyvesbolt nyílt, melyben, talán sorsszerűen, olyan könyveket is árulnak, amelyek valaha ennek a kávéháznak márványasztalain íródtak. Ma már egyre kevesebben vannak, akik, mint jómagam, tanúi és résztvevői voltak a Japán kávéházban éjjel-nappal zajló sajátságos pesti kultúréletnek. S mivel úgy érzem, magam is sokkal tartozom ennek a furcsa, bohém-látogatta, alkotó szellemmel telt helyiségnek — szeretnék az alábbiakban egy kis emléktáblát szegezni a kávéház épületének még fennálló falára. Örök füst terjengett a márványasztalok és a plüssel kárpitozott páholy-ülések felett. A dohányfüst illata vetélkedett a konyha felől szállongó kávéaromával és a portalanított padlóról felszálló nehéz olajszaggal. A színes, művészi csempével díszített falakon berámázott karikatúrák függtek, amelyeket Kraszner tulajdonos megbízásából néhai Gedő Lipót rajzolt a kávéház híres vendégeiről. A Japán kávéház nem tartozott a háború előtti Budapest polgári szórakozóhelyei közé. Itt írók írtak, költők verseltek, színiigazgatók könyörögtek lusta szerzőknek, hogy írják már meg a harmadik felvonást is, újságírók mondták telefonba riportjukat, színházi tudósítók szaladgáltak az asztalok között, mint vadászkutyák, a rovatukhoz szükséges adomák és pletykák után szimatolva. Igaz, akadtak bohém ügyvédek is, akik itt fogadták klienseiket; és itt-ott egyegy elegáns örömhölgy ült, akiket a pincérek részint tapintatból, részint a hölgyek magasabb honoráriuma iránti tiszteletből művésznőnek szólítottak. A képzőművészek asztala az Andrássy úti oldalon volt. Az asztalnál, sokszor elmerengve, mozdulatlanul, Iványi-Grünwald Béla elnökölt. Mindennapos vendégek voltak Csorba Géza, Gedő Lipót, Rippl-Rónai, Kisfaludi Stróbl és mások. A társaság Benjáminja a Párizsból hazatért fiatal szobrász, Langsfeld Károly volt, akinek neve még nem volt általánosan ismert, de akinek pályafutásához mú'vésztársai nagy reményeket fűztek. A nagytehetségű fiatal művész karrierje az északi hadszíntéren ért véget... Ő sokszor ült az én asztalomnál is, közelhajolva, tenyere mögül beszélgetett, mint egy összeesküvő; fanyar társadalom-kritikai megjegyzései majdnem olyan kifejezőek voltak, mint szűkszavú, csak a lényegre szorítkozó szobrai. Az L-alakú kávéház hosszú szárában tanyáztak az újságírók, akiknek családi neve mellé kifejező mellékneveket biggyesztettek a többiek, mint például „szép" Fodor, „hazug" Fodor, „kis" Balla, „duplafejű" Guti, „kövér" Lukács, „ló" Balassa (lóversenyző? lófejű? — már nem emlékszem). Itt ült, melléknév nélkül, Kardos István, Falus Ferenc, Nógrádi Béla, Szinetár György és a mulatságosan neurotikus ifjabb Nagy Endre, aki saját bevallása szerint néhány havi agresszív pszichoanalízis következtében „egészségbe menekült". Ő volt az, akit kisfiú korában édesapja, a legendás Nagy Endre Párizsba vitt, ahol egy álmatlan, poloskás éjszakán a franciául jól beszélő ifjú olyan konfigurációban nyomta agyon a falon mászkáló poloskákat, hogy azok véres maradványai a következő felírást képezték: „Vive la culture fran^aise!" Az újságírók tájékán ült, de nem a fentiek társaságában, az az újságíró, aki egy enyhén zsaroló, úgynevezett revolver újságot szerkesztett. Az igen tehetséges, agresszív újságírót itt tapintatból Hatlövetűnek fogjuk nevezni. Hatlövetű kitűnően élt abból, amit nem írt meg: elhallgatott botrányokból, rosszul sikerült üzleti mérlegekből és jónevű urak házassági kilengéseiből. Hatlövetű alkotó tehetségű zsaroló volt. Amikor például kiszimatolta a Városházán, hogy melyik előkelő budai villa tulajdonosa kért engedélyt ciános poloskairtásra, ő megjelent a villában az erről szóló cikk kefelenyomatával és megkérte a félájult méltóságos asszonyt, hogy nézze át a levonatot, nehogy, Isten őrizzen, valami hiba csússzék a szövegbe. Majd nagylelkűen elfogadott egy összeget, persze kizárólag a már kiadott nyomdaköltségek fedezésére. Tudomásom szerint ő volt az egyetlen rosszillatú vendége a kávéháznak. A tekintélyesebb hírlapok zsarolói, akiket közgazdasági rovatvezetőnek hívtak, nem jártak a Japánba, ők a budai villájukban feketéztek. Az akkoriban virágzó pesti kabaré szerzői közül idejárt a nagytehetségű Rejtő Jenő, aki korai halála után lett híressé szatirikus kalandregényeivel; Kellér Dezső, Nádasi László, Halász Rudolf, néha-néha Vadnai László és Nóti Károly. Mindennap itt biliárdozott vagy sakkozott (kizárólag pénzért) a kitűnő és rettenetesen lusta Lőrincz Miklós, aki az örökösen a hóna alatt hordott üres kézirat-tekerccsel igyekezett bűntudatát kiengesztelni. Lőrincz volt az, aki egy füllentéseiről híres írót így jellemzett: „Ha ő azt mondja, hogy csütörtökön Bécsben volt, akkor se Bécs, se csütörtök nem létezik." A színpadi világ hírességei ebben az időben nagyrészt a New York kávéházba vagy a Fészek Klubba jártak, de egy kisebb csoport a japánban tanyázott, például Ráday Imre, Gombaszögi Ella, Erdélyi Mici, Fenyvessy Finci, Verebes Ernő és mások. Salamon Béla néha bekukkantott, hogy házi szerzőit ellenőrizze. Egy alkalommal engem jött inspiciálni. A megrendelt bohózat már készen volt, de csak ceruzával írott kézirat formájában, amit nem tudott elolvasni. Megkért, hogy ott a kávéházban olvassam fel neki. Megtettem. Mivel többen ültek körülöttünk, és az asztal tele volt kávéstálcákkal, én a már felolvasott oldalakat kénytelen voltam a padlóra letenni. Amikor az utolsó előtti oldalt letettem, Salamon megszólalt: „Mondja, Görög, ami rossz, azt maga mindjárt eldobja?" A kávéház közepetáján ült egy kisbajuszos, Petőfi-arcúfiatalember, aki néha könyvet olvasott, néha barátaival beszélgetett, néha sakkozott. Hogy ő Magyarország legnagyobb élő költője, azt rajta kívül akkor kevesen tudták. A haladó szellemű irodalmi körökben már sejtették. De a kormánytámogatta és a harmincas években támadt hirtelen-hazafi irodalmárok meg az értetlenek megtagadták ezt a fiatal, kistermetű óriást, akit József Attilának hívtak. Talán ő volt az egyetlen, aki érezte valódi nagyságát. Egy alkalommal, amikor egy Nyugat-aspiráns fiatal író engem hangosan megkorholt azért, mert a „vacak" kabaré-műfajt istápolom, József Attila odajött az asztalomhoz és ezt mondta a nagyhajú ifjúnak: „Idehallgasson. A művészetben nem a műfaj a király, hanem a kvalitás. Görög jó bohózatokat ír. Weiszfeld cipészmester a legjobb cipőket csinálja. Én ma a legjobb verseket írom ebben az országban. Ezzel egyikünknek se kell hencegnie. így születtünk, nem tehetünk róla. Maga úgy született, hogy semmit se tud a legjobban csinálni. Maga se tehet róla." Sarkonfordult és visszament az asztalához. Gyakori vendég volt a kávéházban Fenyő László költő, akinek csiszolt, halkszavú versei a Nyugatban is megjelentek, de aki a márványasztalnál leginkább a nőkről beszélt, nem nagyon csiszoltán és nem is nagyon halkan. A kávéház Liszt Ferenc téri szárnyának egyik ablakánál ült egy középkorú úr, akit kissé vasalatlan megjelenése, kopott és állandóan tömött irattáskája alapján rosszul kereső vidéki ügyvédnek vélt volna az ember. Nagy Lajosnak hívták. Nem rosszul kereső vidéki ügyvéd, hanem rosszul kereső fővárosi író volt, annak ellenére, hogy neve országosan ismert volt. Irattáskája kézirattól duzzadt, kabátban, kalappal a fején ült le, mintegy átmenetileg, mert még nem volt biztos benne, hogy ott tud-e maradni. Zsebéből kis pénzdarabokat halászott ki, és az asztal alatt diszkréten, szemérmesen számolta ki, hogy elég lesz-e egy kávéra és borravalóra. Ha megvolt a pénz, levette a kabátját, kalapját, kicsomagolta az irattáskáját és rendelt. Ha nem volt meg a pénz, felállt, bizonytalanul körülnézett, és ha valaki ismerőst látott, annak az asztalá-34