Budapest, 1975. (13. évfolyam)

12. szám december - Berecz Dezső pályaműve: A munkásszolidaritás erejére támaszkodva

hoz ült le, mint látogató. Mivel az asztalnál már volt, aki rendelt, a kávéház belső törvényeinek értelmében a látogató nem volt köteles rendelni. Ha jobb nem akadt, az én asztalomat tisztelte meg látogatásával. Egy ilyen alkalommal néhány percnyi habozás és asztal alatti pénz-számolgatás után megszólalt: „Mondja, kérem", kezdte kissé magas, tompa hangján, és rámutatott az asztalomon heverő félig-kész kabarédarab kéziratára, „lehet azzal a dologgal pénzt keresni?" „Igen", mondtam. „Akkor talán lenne egy felesleges pengője számomra", mondta zavartan. „Szerdáig", tette hozzá gyorsan. Átnyújtottam neki a pénzdarabot. Szerda délután megjelent és már messziről mutatta a fénylő pengőt, majd szótlanul letette az asztalomra, egy kicsit üldögélt, mintegy kamat fejében, azután átült a saját asztalához. Néhány nap múlva újra leült mellém. „Az a pengő", mondta illő habozás után, „megvan az még?" Szerencsére megvolt. Ez így ment hónapokig. Az egyes tranzakciók után mindig ülve maradt néhány percig és közölte velem kósza gondolatait. „Az éjjel nem tudtam aludni", kezdte. „Rájöttem, hogy valami baj van az isten-fogalommal. Azt mondják, hogy Isten mindenható és mindenütt jelenvaló. Csak vagy az egyik, vagy a másik lehet. Ha mindenütt jelenlevő, akkor most itt ül a Japánban. Ha mindenható lenne, akkor át tudna menni a Kovács kávéházba. Igenám, de nem tud. Mert már ott van. Ha pedig nem tud innen odamenni, akkor nem lehet Mindenható." Azután előleget kapott egy regényre, és már olyan jól ment neki, hogy mi" * előtt bejött a kávéházba, kalapját, kabátját leadta a ruhatárban. De a leghosszabb előlegnek is előbb-utóbb vége szakad. Egy szép napon Nagy Lajos újra leült az asztalomhoz. Aztán megszólalt. „Közöttünk valamikor volt egy olyan vándor-pengő. Én úgy emlékszem, hogy utoljára magánál volt." Kivettem egy ezüst pengőt és felmutattam. „Ez az?" Nagy Lajos megvizsgálta az érmét. „Egy kicsit megkopott", mondta, „de ez az!" Nagy író ide, nagy író oda, elhatároztam, hogy szemtelen leszek és tanácsot adok neki. „Idehallgasson, Nagy Lajos! Regénnyel még akkor se lehet komoly pénzt keresni, ha kiadják. Színdarabban van a pénz. Miért nem ír egy színdarabot?" Legyintett. „írtam", mondta. „Beadtam a Nemzetihez. Németh Antal visszadobta." „Egy Nagy Lajos darabot? Miért?", kérdeztem hitetlenkedve. „Már az első felvonás díszletleírása sem tetszett neki", mondta Nagy Lajos. „A darab így kezdődött: Szín: a grófi kastély udvara. Alkonyat. A távolból hallatszik a hazatérő földművesek vidám éneke. A szín baloldalán asztal, kerti székekkel. Jobbra magas eperfa. Az esti szellő szelíden táncoltatja a fa egyik ágán lógó gróf testét." Nagy Lajos huncutul nézett rám. „Németh már nem is olvasta tovább. Pedig egész jó darab volt", mondta. Elhatároztam, hogy nem adok többé tanácsot Nagy Lajosnak. A pengő pedig ezután is ide-oda cikázott közöttünk. A Kakuk Marci történetek szerzője, a csodálkozó szemű, nagy ádámcsutkás Tersánszky Józsi Jenő is bejárt a Japánba. Egyszer a kora reggeli órákban azon kaptam rajta, hogy egy, az asztal alatt elrejtett gitárt pengetett. Az asztalon barna csomagolópapír volt kiterítve. A papírra ceruzával kottavonalak rajzolva. A vonalakra egyegy halk pengetés után hangjegyeket jegyzett. Amint később elmagyarázta, vidám kis operát komponált. Az egyik pincér, aki megrakott tálcákkal elhaladt az asztal mellett, odaszólt: „Hogy állunk a kontrapunkttal máma, Tersánszky úr?" A szomorú a történetben az, hogy senki se ütközött meg azon, miért kell egy Tersánszky Józsi Jenőnek a kávéházban és barna csomagolópapíron operazenét komponálnia. Ezt az általában vékonypénzű, előlegkunyeráló, elsejét-váró, megváltást váró törzsvendég-sereget két főpincér, féltucat pincér, egy szivaros fiú, egy ruhatáros, egy telefonos bácsi és egy klozetos néni szolgálta ki hűségesen és mindig kedélyesen. A Józsi nevű főpincér volt a kávéház szolgálatkész uzsorása, aki félhavi tíz százalékos kamatért leszámítolt elsejei fizetést, hónapközepi előleget, jövő-műsor tantiemet és más, sokszor csak a kölcsönt felvevő egyén fantáziájában várható jövedelmet. A pincérek nemigen cserélődtek, majdnem mind régi bútordarab volt: Béla, Miklós, Csúcsos (kis púpja miatt hívták így), a fájdalmas lúdtalpakon csoszogó szivaros ember és Grün bácsi, a telefonos, aki reszkető, öreg térddel vánszorgott az asztalok között, a telefonhoz hívott vendég nevét motyogva. A legfiatalabb pincért Jancsinak hívták, akit koraérett szemfülessége és bájos szemtelensége miatt 16 éves korában pikkoló fiúból pincérré léptettek elő. Mindig sietett, rohant az asztalok között, fenekén a zakó alatt kidudorodott a vastag aprópénzes táska. Futás közben odavetett találó mondásai közszájon forogtak. Egyszer egy éhes vendég mérgesen rákiáltott: „Félórája rendeltem egy borjúcsülköt. Mi van vele?" Jancsi futtában visszaszólt: „Fejlődik, kérem, fejlődik." Néhai László Aladár, színpadi szerző és újságíró, egy vasárnap interurbán fogadást tett egy lóra a bécsi lóversenyen. László tudta, hogy a ló ázott pályán gyengén fut, és amikor a Liszt Ferenc téren szakadni kezdett az eső, aggódva kérdezte Jancsit: „Gondolja, hogy Bécsben is esik az eső?" „Nem tudom, kérem. Nem az én asztalom", felelte Jancsi és szaladt tovább. A kávéház bohém légköre odavonzott egy sereg furcsa figurát. Odajárt a jómódú földbérlő a kapitalizmust szidni; a magát anarchistának valló nagyhajú ifjú, aki recsegő hangon sorolta fel azokat a vendégeket, akiket majd fel fog akasztatni (e sorok írójának érthetetlen okokból naponta megkegyelmezett). Gyakori, nemfizető vendég volt egy aprótermetű, cvikkeres, szakállas emberke, aki télen-nyáron bokáig érő felöltőben járt, és akit mindenki csak úgy ismert, hogy a Tanár Úr. A csendes, hibbant emberkének koldulás volt a foglalkozása. Kívánatra több nyelven koldult. „Tíz fillért!" — mondta határozott hangon és tartotta a tenyerét. Ha kevesebbet kapott, visszadobta. Egyszer állítólag egy pengőt talált a Körúton. Egy darabig habozott, majd felemelte a pengőt és helyébe letett 90 fillért a járdára. Az Istentől se fogadott el tíz fillérnél többet. Említést érdemel a naponta többször is bejáró Magyar Árpád, akit a harmincas években a miniszterelnökségtől kezdve a szerkesztőségeken, a kuliszszák-mögötti világon át a bohém kávéházakig mindenki ismert. Szakállas, vastagszemüveges emberke volt Árpád, vallásos talmudista, ártalmatlan, kedves elmebeteg, aki magát a reinkarnált Éliás prófétának vallotta, és akit az Isten azért küldött vissza erre a világra, hogy a zsidóságot megmentse a pusztulástól. A terve egyszerű voit. „A zsidók ott követték el a hibát, hogy nem ismerték fel Jézusban a Messiást", hirdette Árpád fáradhatatlanul, a kávéházakban, a körúti színlapok szegélyén és a falakon. „De még nem késő. Fogadjuk el Jézust, és a dolog el van intézve." Árpád nem kételkedett a terv sikerében. Ő a tippet — amint mondta — magától az Istentől kapta, akivel intim baráti viszonyban volt és akinél hajlandó volt földi barátait beprotezsálni. Engem kedvelt, mert vita nélkül elfogadtam a prófétaságát és mert türelmesen meghallgattam verseit. Árpád ugyanis költő is volt. Verseit nem szavalta, hanem énekelte, csárdás-ütemű népdal melódiájára. Egyik kiemelkedő költeménye, amelyre még ma is emlékszem, ez volt: „Vagyok köhögős bolha, A jó Isten mosolya,/ Hejde mosolya./ Csak moso'yogj, jó Teremtőm,/ Te vagy nékem Szépem, Erőm./ Vagyok köhögős bolha,/ A jó Isten mosolya,/ Hejde mosolya." Mivel Jézus ide. Jézus oda, Árpád még mindig kóser volt, soha nem fogyasztott a kávéházban, hiába kínálta az ember. A kalapját se szívesen vette le, de ha egy pincér leparancsolta a fejéről, a kezét tette a fejére és szórakozott vakargatást szimulált. „Akarod, hogy beszéljek az Istennel az érdekedben?", szokta felajánlani. Mivel az ilyesmi sose árthat, mindig akartam. Árpád ilyenkor felemelte a gyufatartót. „Tárcsázom az Úristent", jelentette be és mutatóujjával egy láthatatlan számot forgatott le. Néhány másodpercig feszülten várt, majd boldog mosoly terült el arcán. „Istenke", mondta a láthatatlan kagylóba kedvesen, kicsit kacéran, de minden megilletődés nélkül. „Szervusz. Itt Árpád. Idehallgass." És gyorsan, kissé szégyenkezve hadarta a gyufatartóba: „Szeretem a Görög Lacikát. Szeresd Te is." Letette a gyufatartót és elszaladt. Közben vissza-visszanézett, integetett. Vajon mi lett belőle? Vajon melyik láger kemencéjében gyújtottak lángot Éliás próféta tüzes szekere alá, hogy visszatérhessen az égbe? * Szétszéledtek a Japán kávéház lakói. Egy részük a Fészekben vagy más klubokban, presszókban tanyázik, nagyrészük a Farkasréti vagy a Rákoskeresztúri temetőben álmodozik a be nem fejezett regény befejezéséről, a meg nem írt harmadik felvonás megírásáról, a későn jött vagy soha el nem jött elismerésről. Porladozó ínyükön a feketekávé ízével, orrukban a cigarettafüst aromájával, messziről figyelik az új világot, amelynek előkészítésében némi részük volt. (N. Hollwood, 1975) 35