Budapest, 1975. (13. évfolyam)

2. szám február - Budapest Főváros Levéltára anyagából

Némethy Károly tanácsnok beszámolója az ostromlott városban tett utazásáról 1945. február 10. Megbeszélés a „Lipótmező" kerület orosz parancsnokával. Közigazgatási kérdések tisztázása céljából Pestre — szükség esetén a magyar kormányhoz Debrecenbe mehetek. Kísérőim lesznek az itteni magyar rendőrség parancsnoka, továbbá dr. Sándor Pál hírlapíró, filozófus, szociológus; és rendelkezésemre bocsát egy orosz tábori csendőr altisztet. Megtesszük otthon az előkészületeket — körülbelül olyan formában, mintha béke idején, mondjuk, Amerikába indulnánk —, persze eltekintve a csomagoktól: összpoggyász egy irattáska, melybe néhány zsebkendőt, harisnyát, szappant, fogkefét tudunk tenni irataink mellé. Február 11. Begyömöszöljük magunkat egy rossz kis autóba, mely ha éppen akar: menni is tud. Végtelen orosz trén- és tüzérosztagok mellett haladunk a fagyos, csúszós utakon Budakeszi felé. Buda ostroma változatlan hevességgel folyik, tehát mintegy 30 — 40 kilométeres kerülőt kell tenni a pesti Városházáig a szokott 10 perces út helyett. Budakeszin megállítanak: a mi irataink rendben vannak, de az autót ott tartják, nincs külön fuvarlevele. Áttelepítenek bennünket egy félig rakott teherautóra. Útközben még néhány katonát és civil vándort veszünk föl. Carol, az örmény tábori csendőr — akivel rögtön megállapítjuk, hogy druszák vagyunk — a rendes felszerelésen kívül még hátizsákot cipel, elemózsiánkkal. Még mindig jön szembe az ostromtüzérség, a híres „Katjusák", melyeknek 5 csöve gyors egymásutánban lövi ki süvítő lövedékeit. Téli verőfény. Az országúton gyalogosok, kocsik, polgárok, katonák. Űj népvándorlás. Budafokon is erősen látszik a háború. Pontonhidat keresünk — az nincs. Végre néhány kilométeres gyaloglás után a csatakos hóban s több-kevesebb veszekedés után Carol mindnyájunkat bezsúfol egy kompba, mely az úszó jégtáblák között átvisz bennünket Csepelre. A Weiss Manfréd gyár erősen megsérült telepén keresztülbukdácsolva orosz teherautókat próbálunk megállítani, hogy vigyenek be Pestre, de itt még Carol tudománya is felmondja a szolgálatot: nem váltakoznak szállításunkra. Nekivágunk hát a sok kilométeres útnak. A hideg miatt erősen felöltözve még nehezebben megy a sáros, csúszós úton a gyaloglás, de végre látjuk Pestet és minden lépéssel közeledünk célunkhoz. Elfagyott lábaimat mind nehezebben emelgetem, időnként pihenő- és cigarettaszünetet kérek fiatalabb és erősebb, egészségesebb társaimtól, de már alig bírom magam. Végre bent vagyunk a városban. Romok, tankcsapdák, leégett házak. Soroksári út, Ferenc körút, Üllői út. A Kálvin tér szétbombázott házai, szökőkútja. Nem lehet a németeknek, nyilasoknak soha megbocsátani, amit ezzel a várossal tettek. Budának általunk ismert és aránylag elég épen maradt képe után szörnyű hatást tesz ránk az a pusztulás, ami elénk tárul. Több helyütt igazoltatnak, de oroszunk papírja utat nyit. Mikor Carol sürgetve újból és újból megindít: Lucifernek érzem magam Az Ember tragédiájában. Már besötétedett. Újabb pihenőnél haditanács: hol helyezkedjünk el éjszakára. A rendőrparancsnok nagybátyjához vezet. A lakás egyik szobájában belövés, a többiből is eltanácsolnak. Rosszkedvűen szedjük újra sátorfánkat: kihalt a magyarokból a vendégszeretet, sőt az irgalmasság fáradt vándorokkal szemben ? Elkeseredés. Felsóhajtok: vezess új útra, Lucifer. Sándor Pál veszi át a vezérlést. Sándor utca, Rákóczi tér. Romhalmazokon kelünk át. Ha van még járókelő az utcákon, barátságtalan, gyanakvó tekintettel mér végig és tovasiet, nehogy megszólíthassuk. Déry utca. Bérkaszárnya második emeletén szegényes kétszobás lakásban laknak új vezetőnk jobb napokat látott hozzátartozói. Boldogan fogadnak s versengenek benne, ki tud nagyobb áldozatot hozni, hogy minket elhelyezhessenek. Nagy a kontraszt az előbbi fogadtatás és a mostani között. A Carol hátizsákjából előkerülő ennivalónkból is csak nagy unszolásra fogadnak el valamit ezek a derék emberek. Furcsa, de kimerültségünk percek alatt múlóban a fűtött szobában; persze nagy beszélgetés az egymást rég nem látott rokonok közt — félrevonulok a díványból, karszékekből összerakott hármas fekvőhely egyik sarkában, még rágyújtok egy cigarettára s végiggondolom mai napunkat, melynél fárasztóbbat az első világháború négyéves katonai szolgálata alatt sem igen szenvedtem végig s most persze több mint negyedszázaddal öregebben. Amint Csepelről először pillantottam meg Pestet, Kazinczy elragadtatott hangulata jutott eszembe, melyet szép útleírásában: „Pestre" üt meg. Nekünk elragadtatás helyett legfeljebb kétségbeesés jutott osztályrészül. De nem hagyjuk magunkat. Erősen ökölbe szorítom a kezemet: lesz ez még másképp is. Már félálomban, melyet egy-egy robbanás szakít meg, akaratom ellenére tovább működő agyam mozaikszerűen varázsol befelénéző, fáradtságtól égő szemeim elé emlékezésképeket. Nagyanyám gyakran beszélte, hogy a Duna jegén bálokat rendeztek; most hídroncsok között hullák úszkálnak a jégtáblákon. Jókai, gondolom, a „Mégis mozog a föld"ben írja le egy színésznő csónakátkelését a zajláson keresztül; most jókedvű és zajos orosz katonákkal keltünk át kompcsónakunkban. Ünnepségek díszfelvonulásain vettem részt még nem is oly rég egy virágzó város lüktető életében; most füstös házmaradványok között kerülgettünk emberi hullákat, állati tetemeket s 8