Budapest, 1975. (13. évfolyam)

2. szám február - Budapest Főváros Levéltára anyagából

Az Erzsébet-hid roncsai A Váci utca (MTI Archívum) ha élővel találkoztunk, elfordította rólunk ijedt tekintetét. Madách esz­kimója leborul a váratlan vendég előtt — minket kitessékel úri honfitár­sunk. És a legszomorúbb, hogy mind­ezeknél a gyászos képeknél feketébb, kétségbeejtőbb a valóság. Február 12. Reggel látogatás a városházán. A Városház utca egyik hókupaca alól egy hulla keze nyúl ki fenyegetően. A polgármesteri elő­szobában és fogadóteremben to­longó embertömegen alig tudok át­vergődni. Percek alatt híre fut, hogy megérkeztem, s régi barátok borul­nak a nyakamba. Olyan időket élünk, hogy váratlan és ritka öröm ismerő­söket épségben viszontlátni. Jól esik a viszonzott szeretet. Csorba János polgármester szép, ősz feje fáradtan fordul felém, egyik ember a másiknak kezébe adja a kilincset, percenkint szól a telefon. Röviden beszámolok és már meg is történt a Budai Köz­igazgatási Kirendeltség vezetésével való megbízatásom. Új stílus: a pol­gármester maga diktálja gépbe a rendeletet; azelőtt hosszú tárgyalá­sok, előterjesztések, ügyosztályok, ügyészség, bizottságok kellettek vol­na ilyesmihez. Hirtelen óriási dör­renés: az összes ablakok darabokra törnek, lent az utcán sikoltás, jajga­tás. A németek lőttek át Budáról. Máris jön a jelentés: három halott, több súlyos sebesült. Egymásra né­zünk, folytatjuk a tárgyalást, új ab­lakokat hoznak, kisöprik a romokat. Később lemegyünk a városháza pin­céjében levő légoltalmi óvóhelyre. Egy része most is ágyakkal, ambulan­ciával felszerelt segélyhely — a má­sikban szükségkonyha és az élelmi­szerüzem kis raktára. Ennivalót, ke­nyeret veszünk másnapra és a vissza­utazásra s felvisszük magunkkal a mai ebédet: bableves meg kenyér — ára egy pengő. Az egész nap látoga­tásokkal, megbeszélésekkel telik el, de megkapok minden szükséges útba­igazítást, felhatalmazást — nem kell tovább mennem Debrecenbe a kormányhoz, Csorbánál találkozom Vas Zoltánnal, aki vállalja, hogy ügyei­met odaviszi. Február 13. Újból a városházán. A melléklépcső alsó fokán többen állanak, középen egy sáros, kopott palástú luteránus lelkész. Most ve­szem csak észre: temetés. A fal mel­lett véres hordágyon, pokróccal le­takarva, felöltözött férfiholttest, a tegnapi robbanás egyik áldozata. Megrázó, szomorú érzés. Folytatom a tárgyalásokat, késő délután van már, mikor a díszes polgármesteri szoba íróasztalának egyik oldalán Budapest első polgára ül, a másikon én, így esszük meg az egytállencse ebédet, amelyet a titkárkisasszonyok ked­vessége erőszakol reánk. Az Urániá­nál elhatározzuk, hogy megnézzük az előadást. Szenzáció, hosszú hónapok után megint színházban ülni. Mikor kijövünk, budai népkonyhánk veze­tőjével találkozunk: hajnalban mene­kült, a németed kétségbeesett kitö­réssel próbálkoztak meg a körülzárt Várból s most otthon, éppen a mi környékünkön folynak a harcok, a Rózsadombon, Pasaréten, Hidegkúti úton. Nagyon elővesz bennünket ez a hír, alig tudunk megvacsorázni, s valami keveset aludni — ma már lehetetlenség hazamenni. Február 14. A székesfőváros egyetlen kisautója jön értünk s orosz katonai fedezettel szállít el bennün­ket Csepelre. Nagynehezen találjuk meg a kompot. A parton egész he­gyekben állanak a tábori posta-cso­magok, levélzsákok, melyeket az orosz katonák küldenek haza. Des­sewffy Gyula és Drózdy Győző csat­lakoznak hozzánk és csak Carol csendőrünk nagy rábeszélésére enge­dik fel Őket is a kompra. A múltkori vigasztalan kép: jégtáblák a Dunán úszó romok között, fagyos sár, mind­két parton háborús rombolások ma­radványai. A tegnapi hírek után még lehangoltabban érezzük magunkat — hiszen arról volt szó, hogy a németek megadják magukat. Csepelen kapjuk a hírt, hogy vég­képp leverték őket, egész Buda sza­bad. Nem tudunk teljes mértékben örülni. Nem tudjuk, mi vár ránk újból harctérré vált otthonunkban. Carol próbál teherautót szerezni, nem sikerül — gyalog indulunk út­nak. Mind rosszabbul érzem magam s Albertfalvánál nem bírom tovább. Teljesen legyengültem, lázam van. A község főjegyzőjének vendégsze­rető házában megpihenhetünk. Des­sewffy Gyula velem marad, a többiek folytatják az utat s megpróbálnak kocsit küldeni értünk. Este befekszem a most felállított szükségkórházba, gyógyszert kapok és gondos orvosi kezelést. Dessewffy is ott kap szál­lást. Mély, félig önkívületi álomba merülök. Február 15. Valahogy feltápász­kodom és kedves főjegyzőnknél ka­pok megint egy kis levest. Ebéd után újból lefeküdni készülök, mikor meg­jön a kétlovas teherkocsi. Ha félig halott lennék, akkor is vállalkoznék az útra, csakhogy hazaérjek. Meg­nyugtatnak : a mieinknek nem történt semmi bajuk. A németek utolsó két­ségbeseett kísérletét a menekülésre vérbe fojtották, s Tárogató úti vá­rosházunk közelében százszámra fe­küsznek az elesettek hullái. Nem kell megtennünk a vasárnapi nagy kerülőt, most már a felszabadult Budán vágunk keresztül. Szörnyű látvány tárul elénk. Minden kézre szükség lesz, hogy újjáépítsük azt a romhalmazt, ami egykor a „Duna királynője" volt. Lázas szemeim előtt a sárga, éjszakai világításban kísértetek vonulnak el. Hősök és árulók. Emberek és gazemberek. Örök Tiborcok és örök Bánk bánok. Tegnapelőtt Ádám és Lucifer kísér­tettek, de meg kell hogy érjem Cson­gor és Tünde mesevilágának magyar diadalát. Érzem: otthon sem var szomorúság. Az Úristen még tarto­gat valamiért, még van valami fel­adatom ezen a földön. És most már nem kétségbeesetten: csak szomorú érdeklődéssel látom, állapítom meg, hogy Buda még Pestnél is sokszorta többet szenvedett. Megérkeztem s inkább bebukom, mint belépek tö­megszállásunkra, ölelő karok fogad­nak, nem történt semmi baj. így utaztam én az Úrnak 1945. esztendejében Budáról Pestre és vissza. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom