Budapest, 1975. (13. évfolyam)

2. szám február - Vas István: 1945- február 12-13

Vas István 1945 február 12-13 A februári hajnal már derengett. Ma végre — Pest felé! Lehet: A Duna jege még nem enged — Gondoltam, s minthacsak szivem feszítené, A levegő, a táj megremegett. Már szívesen aludtam volna el megint, De nem lehetett nem meghallani, Hogy odakint Puskák, gépágyuk és rakéták hangjai Támadtak fel és egyre közelibben. Nem, ez lehetetlen! Elölről kezdik Buda ostromát ? Az első emeleten csapkodás, Csomagolnak az oroszok. Kemény a homály, a hideg. Minden mozog, Lovasok, szekerek, gépkocsik. Reményeink és gyermeteg Kéréseink: „Ne menjetek!" „De menni kell!" „Kitörnek a Várból a németek, Már itt vannak, egész közel." „Nem megyünk el, csak egy kicsit." „Visszajövünk, ne féljetek!" Nőtt a dörej, a ropogás, de bent Megnőtt a csend. Szobánk, szívünk kihűlt. Szemben is megürült A kadétiskola, Nagy udvara Hallgatva ásít, Bennünk meg a pánik-Nyűgözte csend, A visszatérő rémület — S ha itt lesznek a németek ? . . . S Leitgébné ismét följelent. . . Milyen szerencsés T., aki Még nem vetette le premontrei Ruháját, S az utcán és a házban Lila övvel, fehér csuhásan Járkált! A tanácstalanság. Ki hova köti sorsát? „Őrület itt bevárni őket! Ha csak egy óráig érnek is itt, megölnek. Jobb menni, amerre az orosz katonák." „A vonalak között? Ez a front! A golyóiknak magyarázod-e, bolond, Hogy nem ellenség vagy, de jóbarát ?" O. a kis pisztolyát hozza rendbe, Van, aki csomagol kézibőröndbe, Van, aki bámul az ablakon át, A még üres tájat kémleli körbe S inkább csak olvasná, bőrbe kötve, A fasizmusok korát. Amíg lehet, Harapunk egy kis kenyeret. Körben ülünk, csak a nők mosolyognak, Mi hallgatunk komoran, ostobán. Süt a nap, csörren az ablak, Golyó repül át a szobán, Míg végül röpteszegetten A kályhába koppanva kiköt, Átzirren Géza meg énközöttem S Mari meg Gyöngyi közt. Felugrunk, sisakok árnya suhan A havon, a kadétiskola messzibb Udvarain, s szemközt a kapuban Zöld katona alakja magaslik. Mellette kibukkan egy apró, tömzsi — Izzadt, négyszögletes arc, Amelyet az éhség és a düh torzra csikart — Sikerült neki ide kitörni. Kézigránátot lendít a magasabb, Feszülnek az izmai felmagasodva, Majd féloldalt dől jobbra, örök Mozdulattal, mintha görög Atléta volna, minthacsak A Borghesei Vívó szobra. De az arca fakó, beesett— Mennyit éhezhetett A kazamatákban, a Vár alatt, De nem csuklik össze most sem: Élt, hogy betöltse a parancsokat, Élt, hogy öljön, ölessen. Tölténye nincs már, fegyverét Nem tartja már kezében, Csatáját elvesztette rég S ölésre most se tétlen. A konok, szabályos pusztítás Jelképe, ahogy in vigyáz, Gránáthajításra készen. Tökéletes ív a teste, de meddig Vár vele ? Elveti már, de bedöglik Az ócska anyag, Csak a harmadik Robban végül az ablak alatt. A szomszéd villa mögül feltűnik Három orosz katona. Közelednek ugorva, lebukva. Délutáni nap hideg sugara Csillantja színes alakjukat, Nem sisakokat, De kucsmájuk prémje mögött a Zöld, sárga, piros szövetet. A mesebeli multat, álombeli jövőt Magában hordozó, csodás Kelet Fiai ők És jönnek egyre közelebb, Egyikük ablakunk alatt kúszik És ropognak géppisztolyaik Arra, ahonnan imént Nézett a pusztulás hírnöke felénk. Aki ablak mögül a téli Tájra kiles, érezni véli Szinte a füst szagát. A falépcsőn súlyos lábdobogás. Hallgatunk bízva, félve. A három lángalak! Beviharzanak. Győzelem, virtus, szeretet Ragyogtatja szemüket, A szép háború fénye. Nem nézhettük sokáig őket, Nem maradhattunk a lakásban, Le kellett mennünk, mert gépfegyverfészkei Állítottak szobánk két ablakában. Ó, az az éjszaka, A földszinti kis konyhában szorongva! Az ordítás, a csizmák dobaja! A hunyorogva fogyó gyertya csonkja! Lesni kopogó lépteket, az éjt: Jóbarát-e, aki felénk igyekszik, Akinek megszoríthatjuk kezét S megkérdezhetjük tőle: meddig ? — Vagy fegyver csöve nyúlik-e közénk, Ellenség jön garázdán tántorogva, És kézilámpa szór kíváncsi fényt A lócán ülő asszonyokra ? A lassú éj, a szürke reggel, A havas táj, amely gépfegyverekkel Ropogva ébredt! A lüktető szívet, az ideget Könyvvel nyugtattuk orvosság helyett. Toldit olvasta T., Irén a Bibliát, O. meg a kabaré történetének Esett neki. Az én kezemben „A világ Mint akarat és képzet". Süt a nap, a lét újra könnyebb, Csitul a fegyverropogás, A fenti oroszok elköszönnek, Mehetünk, üres a lakás. Üres az iskola. Még egy-egy puska dördül. Aztán halotti csönd. Fény ragyogja be föntről. O. toldozza az ablakot. Odakint szálló varjak raja károg. Már borotválkozunk. Csípi átéjszakázott Bőrünket a hólé, fogunk vacog. Mire melegszik a szoba, Vonul a foglyok sora. Közöttük a gránáthajító, az iménti, Sisaktalanul, a szemén szemüveg, Átcsillan rajta az éles, a hideg Ész, mely a pusztulást kiméri. Mi lehet „civilben" ? Tanár, vegyész ? Ez hát az az ,értelmi megismerés", Amelyről olvastam az éjszaka ? A pusztulás csatlósa, útmutatója, A bölcsesség szomorú buktatója, A vértelen, akit megrészegít a vér szaga ? Mellette az alacsony, aki tegnap Olyan vadul döhöngve állt itt, Most magáról lemondva baktat, Tompán, elbóbiskolva sántít. Leszaladunk. Nem különb semmivel A többi sem, aki itt vonul el, A félvilágverő ármádiának Romjai. így veszett A szörny, amelyet Európa fölnevelt magának. Most elmerül, Mint fáradt, piszkos sokaság, Nem előkelőbb, Mint akiket ők Hajtottak fegyvertelenül Egy évtizeden át. S a Hidegkúti úton a tanklapította Zöld egyenruhás tetemek, Vagy ahogyan a fákhoz épp odadobta A végső rettenet Különc elrendezése. De még Szívemben a gyűlölet helyét Csak lassan tölti be valamilyen Közöny és figyelem. Majd Grigorij őrnagy lép be. Megint ő Kockázik este velünk, A hangraforgón bécsi keringő, S együtt iszunk, eszünk. Csillog a tokaji. Először állva Iszunk a belorusz katonára, A félszeműre, az elesettre — Ó, ha velünk ihatna ma este! Mielőtt az öröm végleg beborulna, Emeli poharát Alexandr újra, Villog fekete szeme, úgy Dicséri az ártatlan háborút: „Vojna prima, vojna gut!" Éjfél. Holnap mehetünk Pest felé. Nem alszom. Még sokáig festené A képzelet A várost és a még jövendő éveket. A nap története is továbbremeg és Értelemmel telik meg az egész És hisszük, hogy legyőzetett A rettentés, a rettegés. * Hány éve már? Ma is az éltet, Hogy megláthattam azt a véget, Hogy végetért egy nagy hazugság, S azokat, akik összezúzták, A gépesített szörnyeteget, Amint darabokra töretett, Hogy láttam sárba hullani A ragály-hordó zászlót, Sárként omlani azt, ami Vasnak és kőnek látszott. Láttam, s azóta is elég, Hogy tudjam mindörökre: Ami az ő helyükbe lép, Mind így töretik össze, A jobb erő hódítja meg Az ingatag szerencsét — Megértettem, hogy a fegyverek Közt mégis van különbség, S hiába harsog évekig A hazugság, sose győzhet, Mert mindig a régi verembe vetik Az új rettegtetőket. 4