Budapest, 1975. (13. évfolyam)

11. szám november - Szántó László-Dr. Göbel József: Budapest fürdői I.

fürdők e hamupipőkéjét 1883-ban tatarozták ugyan, 1894-ben szép (25 yardos) fedett uszodával is bővítették, de nagy múltjának, kiváló gyógyforrásainak és török kori műemlékjellegének teljes elismeréséhez nem jutott. A főváros pénzkeretét a Széchenyi fürdő, majd a Gellért fürdő építése kötötte le. 1919-ben a Tanácsköztársaság összes fürdőjét a főváros kezelésébe adta. Az egységes központi kezelés, még kevésbbé a céltudatos fürdöpolitika elhatározása és bevezetése e rövid időszak alatt azonban nem valósulhatott meg. Az egyes fürdőkben megmaradt addigi vezetőségük. A Gellért gyógyfü-dő és szálló vezetőségének a munkástanáccsal közösen tett előterjesztése alapján a szálló szobaárait az addiginál 35%-kal alacsonyabban állapították meg (a io%-os fűtési és világítási pótlék, valamint a 15%-os kiszolgálási díj törlésével), mivel a szálló vendégei valamennyien fix javadalmazásúak, akiknél indokolatlan a pótlékok és a kiszolgálási díj felszámítása. Az I. világháború megváltoztatta a közönségnek a fürdők iránti felfogását. Az északi íehidékkel (Pöstyén, Trencsénteplic, Tátra-Bártfa környék stb.), a keleti részekkel (Nagyvárad környék, Frdély, Herkulesfürdő stb.), Fiume és környékével (Abbázia, Lussin stb.) az eddig szokásosan felkeresett üdülő- és gyógyfürdők jóformán mindegyike idegen fennhatóság alá került. A fővárosi gyógyfürdők jelentőségét ez nagyon megnövelte. Propagálásukra 1922-ben Budapest Fürdőváros Egyesület alakult. Az Egyesület 1929-ben nagy részt vállalt — az Országos Balneológiai Egyesülettel együtt — a nemzetközi Balneológiai Kongresszus sikeres megrendezésében. Ugyancsak az 1929. évhez fűződik a régóta előkészített fürdőtörvény (1929. évi 16. törvény) megjelenése. A törvény szabályozta a gyógyhelyek fogalmát, közegészségügyi és egyéb kötelezettségeit, a külső és belső védőöv létesítéset. E törvény alapján a Rudas, a Széchenyi, a Gellért, a Szent Imre (Rácz), a Császár, a Lukács, a Szent Margit fürdő, valamint a kelenföldi Erzsébet sósfürdő minősült gyógyfürdőnek. Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság, továbbá helyi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottságok alakultak a gyógyfürdők fejlesztésére. A főváros teriiietén gyógyhelynek minősült: a) a Gellérthegy és Naphegy területe (a Gellért, a Rudas, a Szent Imre fürdőkkel, valamint a Hungária gyógyforrással és környékükkel); b) a Margitsziget, a Császár és Lukács fürdők területével; c) a Széchenyi gyógyfürdő körüli terület. Egyúttal öt üdülőhely megnevezést is megállapítottak a fővárosban: a) Svábhegy és vidéke; b) Zugliget és vidéke; c) Hűvösvölgy és vidéke; d) Rózsadomb, a Szemlőheggyel és Szépvölggyel; e) Római fürdő és vidéke. A közönség figyelme nemcsak e törvény rendelkezései alapján, hanem egyébként is egyre jobban irányult a fővárosi gyógyfürdők felé. Észrevették, hogy a gyógyfürdők révén kapható pihenés, kikapcsolódás az élet állandó hajszájában megkopott életerőt, egészséget frissíti fel; a gyógyfürdők használata még kifejezett betegállapot nélkül is hasznos, egészséges. A külföldön is egyre ismertebbé vált fővárosi gyógyfürdők nagyban hozzájárultak Budapest idegenforgalmának számottevő emelkedéséhez a két világháború között. A közönség igénye lassanként teljesen megváltozott. A fiatalság felfedezte a szórakoztató és egészséges sportot, a természetjárást, a biliárdozás és kártyázás helyett a strandolás örömeit. Ettől már csak egyetlen további lépés kellett az úszás hasznának felfedezéséhez. A kényelmes, de tétlen régi gőzfürdőket háttérbe szorítva megnyíltak a strandok (margitszigeti „Palatínus", Csillaghegy, Békásmegyer, rákosfalvi „Kristály", Cinkotai, Aquincumi Római fürdő, Danubia, Hungária, Kisok, MUE, Lágymányosi, Svábhegyi stb.) és egyre jobban fejlődtek az uszodák. Ugyanakkor a Gellért szálló fürdőszálloda jellegének előmozdítására 1927-ben a szállót két emelet ráhúzásával 180 szobásról 234 szobásra bővítették, addigi parkjában pedig hullámfürdőt rendeztek be. A szálló kezdetben ki nem használt télikertje helyébe pezsgőfürdős kis uszoda épült 1934-ben. A fővárosi fürdők számának emelkedése nyomán a Gellért, a Rudas és a Széchenyi gyógyfürdők, valamint az Ásványvízüzem egységes vezetésére 1933. január i-től Budapest Székesfőváros Gyógyfürdői és Gyógyforrásai elnevezéssel önálló vagyonkezelésű fővárosi vállalat létesült. Rövidesen újabb gyógyfürdővel bővült. A Gellérthegy és a Várhegy között, a Naphegy oldalában meghúzódó, Tabán néven ismert régi, elhanyagolt Ráczvárost hosszas, több évtizedes előkészítés után 1933-ban a főváros lebonttatta. A nagyszerű fekvésű, a Belvároshoz közeli, egészséges, szép kilátású területen felvetődött egy gyógyfürdő negyed kialakítása. Hiszen régóta városi tulajdonban működött e területen a Rudas gyógyfürdő, nemrég épült ki a régi Sáros fürdő utódaként a közeli pompás Gellért gyógyfürdőszálló. Az amúgyis szükségessé váló városrendezést e területen így sokan a budapesti fürdőpolitika fejlesztésére kívánták hasznosítani. A főváros — a Gellért és főképp a Rudas fürdő forrásainak egységes védelme érdekében — a tabáni Rácz fürdőt a Heinrich családtól 1935-ben i,8 millió pengőért meg is vásárolta. A Budapest-fürdőváros körüli felfogást a hosszas, beható viták végülis tisztázták. Nyilvánvaló lett, hogy a fürdőváros fogalom Budapestre vonatkoztatása helytelen; milliós nagyváiost nem lehet kifejezett „fürdővárossá" tenni. Budapest nem igazi fürdőváros, csak olyan nagyváros, amelyben sok kiváló gyógyhatású fürdő található. A fürdőváros megkívánná a fürdők körüli lakóövezet létesítését, nagy fürdőszállókkal. Budapest méretében erről nem lehet szó. A kiváló gyógyhatású Széchenyi fürdő mellett egyáltalában nincs szálló, a többi fürdő nagy része sem rendelkezik kellő szállodaberendezéssel. Mindenesetre a fürdők közelsége is előmozdította a lebontott Tabán helyére tágas park létesítését, hogy amíg az összes forrás pontos felderítése be nem fejeződik, ezt a munkát az esetleges beépítés ne zavarja. A „fürdőváros" megvalósítása lekerült a napirendről, de ez nem csökkentette a fővárosi fürdők sokoldalú fejlesztését. A Császár fürdőben az 1927. évi úszó Európa-bajnokságra megnyílt Budapest első 50 m-es nyílt versenyuszodája. Ugyanakkor a Császár strandfürdője már 2500 kabinnal és 3000 vetkőzőszekrénnyel rendelkezett. 1935-ben a Császár fürdőben külön iszapfürdőt is berendeztek. A Margitszigeten 1930-ban felépült a nagy, 33,3 méteres fedett Nemzeti Sportuszoda, 3000 néző számára 1200 ülő- és 1800 állóhellyel. További új színt jelentett a főváros fürdőpolitikájában a külterületi, fürdőszobával nem rendelkező kislakásokban lakók közegészségügyi tisztasági fürdőjéről való gondoskodás. Az első kezdeményezés 1911-ben, Bárczy István polgármestersége alatt történt, az angyalföldi Palotai úti kislakásos telepen készült 8 kád- és 6 zuhanyfüi-dős tisztasági fürdő létesítésével. 1930-ban a IX. Dandár utcában épült népfürdő, 24 kádfürdővel és egy kis uszodával. Az első világháború után a közönség széles körben igényelte a régi, kedvelt, de a háborús időben megszüntetett Duna-fürdők pótlását. A pesti Duna-parton, az Erzsébet-híd alatt 1922-ben női, 1925-ben pedig férfi Duna-fürdőt létesített a főváros a nyári meleg időre. Használatukért díjat szedtek. A női fürdőben 111 kabin és 184 szekrény, a férfi fürdőben 227 kabin és 221 öltözőszekrény volt. Ugyanakkor a főváros ingyenes Duna-fürdőt is tartott fenn, mégpedig a Gellért rakparton, az Óbudai Hajógyári parton és a Dráva utcai Duna-parton. Ezekhez 1928-ban a Lágymányosi téli kikötőben létesített ingyenes strandfürdő járult. A főváros fürdőpolitikája a II. világháború előtti időben tehát változatos képet mutatott. A gyógyfürdő jelleg, mint fejlesztendő alap mellett előtérbe került a strandok és uszodák létesítése. Megjelent emellett a kifejezetten tisztasági fürdőkről való gondoskodás is. Ezeket a fürdőfejlesztési elveket követte a főváros közvetlenül a felszabadulás után is. Ez a korszak azonban a budapesti fürdőknek nem a múltjához, hanem már a jelenéhez tartozik. 17 Csigó László reprodukciói