Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Nagy Lajos pályaműve: Inaséveim

VISSZAEMLÉKEZÉSEK Inaséveim a húszas évek végén Rövid pályamunkámban pesti inaséveim és segédidőm személyes tapasztalatai alapján szeretnék képet adni az 1920-as évek üzemi tanoncainak, munkásainak életéről. Hitelesség okából mellékelek egykori hivatalos okmányokat is. Az én sorsom is példázza a kisparaszti nyomorból való menekülést — a gazdasági válság idején — a rangosabbnak tetsző, biztosabb jövedelmet ígérő ipari életforma felé. írásomban — az üzemi munkásság életviszonyai mellett — családi helyzetünk felvillantásával talán sikerül ábrázolnom a sokgyermekes, szegény parasztcsaládok helyzetét is a Horthy-korszakban. Családunk szociális helyzete Apám az első világháborúban a kezére megrokkant. Az O. F. B. Az „így éltem, dolgoztam a felszabadulás előtt" című pályázatra beérkezett pályamű. által juttatott néhány hold gyenge minőségű szántóföldön gazdálkodott; a tíztagú család megélhetését, a nyolc kiskorú gyermek megfelelő nevelését, továbbtanulását nem tudta biztosítani. Felcseperedvén, mi gyerekek is sokat dolgozgattunk a földön és a ház körül, mégis gyakran nélkülöztünk. Ezért, amikor a négy polgárit elvégeztem, szüleimmel együtt úgy döntöttünk, hogy én mint a legidősebb fiúgyermek, kitanulom a szépnek és jónak ígérkező orvosi műszerész szakmát, s keresetemmel majd enyhítek valamit családunk anyagi gondjain. Próbaidőm, munkahelyem 1926. szeptember hó elején a M. O. N. E. orvosi műszerüzem és kórházberendező Rt. (Budapest IX., Üllői út 1.) vezetősége pár hetes próbaidőre felvett tanoncnak. Nagy reményekkel vágtam neki az előttem addig ismeretlen ipari pályának. Mint a paraszti életformában felnövekvő ifjú, örömmel gondoltam arra, hogy életemet ezentúl tiszta, higiénikus környezetben, csillogó, finom műszerek készítésével, fehér köpenyben töltöm el. Az első nagy csalódás akkor ért, amikor az Ör utca és a mai Horváth Mihály tér sarkán levő pinceműhelybe irányítottak. A cég itt készítette a kórházi berendezéseket. Több lépcsőn kellett lemenni a ház alá. Piszkos, kormos falak, a hegesztőláng vakító fénye, sistergő hangja, karbidszagú, áporodott ízű levegő — és egy jól megtermett művezető fogadott. Ridegen közölte velem, hogy itt kezdődik az orvosi műszerész pálya, legalább egy évig itt kell dolgoznom és tanulnom. Eltitkoltam csalódásomat. Elvégre megszoktam én a kemény és nehéz munkát odahaza. Fogam összeszorítva, az első nap megfogadtam magamban: ha törik, ha szakad, akkor is kitanulom a szakmát. Inkább a vigasztalan környezetben végzendő, piszkosnak látszó munka, mint a meghátrálás. . . Minden kezdet nehéz, mormolgattam magamban — és végeztem a munkám. A kb. három szoba nagyságú pincehelyiségben 3—4 segéd és 5 inas dolgozott. A piszkos falakat a kis pinceablakok és a gyenge fényt árasztó villanykörték csak gyéren világították meg. A vasporos, szennyes műhelylevegőtől, az olajos vasanyagok fogdosásától estére olyanok lettünk inastársaimmal, mint a kéményseprők. De mint sok mindent, ezt is meg lehetett szokni. 32