Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Nagy Lajos pályaműve: Inaséveim

A mosdó és az öltöző egy kis félreeső helyen volt. A koszos fal­ból 2—3 vízcső meredt a bádog­vályú fölé. Oldalt néhány vasle­mez ruhásszekrény állt. Két inas­nak egy szekrény jutott. A csapok­ból csak hideg víz folyt. Sok szap­pant és mosóport kellett egy-egy mosakodásnál elhasználni, hogy este hazaérkezvén a család rám­ismerjen. A tanoncszerződés megkötése A próbaidő már régen lejárt, de a szerződés-kötés idejét húzták, mint a rétestésztát. Csak később döbbentem rá, hogy ez is a cég érdekében történt. Pontosan jár­tam be a munkahelyemre, szor­galmasan végeztem a művezetőtől, segédektől kapott munkákat, megbízatásokat. Végre 1926. november hó 15-én hivatalosan is megkötöttük a tanoncszerződést Budapest Székesfőváros IX. ke­rületi Elöljáróságán. A szerződés 2. pontja szerint: ,,A tanviszony megállapított tar­tama 3 év, kezdete: 1926. nov. 15., vége: 1929. nov. 9." A kéthónapos próbaidőt is tel­jesen ingyen dolgoztam! A szerződés 3. pontja szerint: „A tanonc tartására és ellátására, nevezetesen szállásadásra és élel­mezésre a szülő köteles... A ta­nonc ruházatáról a szülő, a mo­sásról a szülő gondoskodik." A szerződés 4. pontját, mely felsorolja, hogy a tanonc hány koronát kap a munkaadótól az el­ső, a második és a harmadik év­ben, áthúzták. Ennek alapján te­hát az inas a próbaidőt és a három évet ellenszolgáltatás nélkül dol­gozta végig. A rabszolgatársa­dalomban a rabszolgatartó leg­alább élelmet, ruhát és szállást adott rabszolgájának. A XX. szá­zad kapitalista munkaadója még ezt is megvonta dolgozójától. A kizsákmányolás tragikus példája! Napi munkám Pécclről jártam be vonattal. Reggel öt óra körül keltem, mert másfél órát tartott az út a mű­helyig. A nyári hónapokat kivéve, reggel sötétben mentem el ott­honról és este sötétben értem ha­za. Sokat szenvedtem a hidegtől, mert vékonydongájú gyermek vol­tam, és akkor még hideg is, nagy hó is volt tél idején. A vonatok ablakai jégvirágosak voltak, és az utasok didergő lábukkal a kocsi padlóját kopogtatták, hogy eny­hítsék a hideg okozta fájdalmat. Anyám ösztönzésére a kegyetlen hideg ellen újságpapírba csavar­tam lábfejemet a zokni és a cipő között. Munkahelyemen a pince ápo­rodott, de langyos levegője foga­dott. Háromnegyed hétre ott kellett lenni, mert hét órakor már indult a munka. Ahhoz pedig, hogy megkezdhessük a munkát, elő kellett készíteni a megmun­kálandó anyagot és a szükséges szerszámokat. Általában az alábbi munkákat végeztem: 1. Laposvas, szögvas, vascső méretre történő feldarabolása kis kézi fűrésszel. Ezeket hegesztet­ték össze a segédek, ezekből let­tek a kórházi berendezések. 2. Az összeillesztett berendezé­si tárgyak durvahegesztéseinek simára reszelése, letisztázása és előkészítése festéshez. 3. Volt eset, amikor a nagy, úgynevezett „stosz" durva resze­lővel napokig kellett egy-egy mun­kadarabot alakítani, formálni a kiadott sablon szerint. Egyhangú, monoton munka volt ez és nehéz, mert nem csupán tolni, húzni kel­lett a súlyos reszelőt, de nyomni is, ha haladni akartam a munká­val. Márpedig a reszelőre kifej­tett állandó nyomás megviselte, elfárasztotta a gyenge kar még fejletlen izmait. 4. Ebből az unalmas egyhangú­ságból szinte megváltás volt, ami­kor fuvarozásra, szállításra kap­tunk parancsot. Ez abból állott, hogy a művezető utasítására két inas előhozta a négykerekű kis stráfkocsit, amin hol vinni kellett anyagot, hol hozni a hegesztéshez szükséges gázpalackokat vagy a vaskereskedésből a különféle vas­anyagokat. Ez a munka nem tar­tozott ugyan szorosan az orvosi műszerész szakmához, de örül­tünk, hogy a tiszta (akkor még jó levegője volt Pestnek, Budának!), egészséges, napfényes levegőn lehetünk, és nem szívjuk a pince­műhely gázos, dohos levegőjét. Boldogan hagytuk ott a kalapács­tól, reszeléstől, hegesztőpiszto­lyok zajától örökösen hangos üze­met. Egyikünk a hosszú és nehéz kocsi rúdját markolta meg, nya­kába tette az istrángot, ahogy a szamaraknál, lovaknál szokás és húzta, másikunk a kocsi farának dőlt és tolta a rakományt. S ha anyagot hoztunk az Üllői útról, a Hammerli vaskereskedésből, a kocsin táncra perdülő szál-, gömb- és szögvasak egymáshoz verődve olyan cirkuszi hangor­kánt teremtettek, hogy a járóke­lők csodálkozva vagy bosszan­kodva figyeltek fel a M. 0. N. E. zenebonás szekerére. Ami akkor még, az 1920-as években, a pesti utcán rendkívüli és szokatlanul nagy zajnak tűnt... 5. Bizonyos időt a kovácsmű­helyben kellett töltenünk, hogy ezt a mesterséget is megtanuljuk. Hosszú heteken át kellett segíteni a kovácssegédnek, aki a nyers vasat tűz és kalapács segítségével alakítgatta ormótLn műszerré. Az inas rakta a tűzre a kovácsszenet, élesztgette a tüzet a lábfújtatóval és vigyázta a tűzbe tett anya­got, hogy ne „hicceljen", ne égjen el csillagszóróként sziporkázva. A fújtatást, az unalmas lábmunkát csak akkor volt szabad abbahagy­ni, amikor az öreg segéd intett a szemével. Ez azt jelentette, hogy a tanonc kapja fel a nagykalapá­csot, forduljon a közelben levő üllő felé, emelje fel a nehéz kala­pácsot és az ütemet vezénylő ko­vácsmester akarata szerint, a rit­must figyelve és betartva, minden második ütemre üssön a vörösen izzó vasra. Bármilyen piszkos és fárasztó is volt mindez, szerettem és élveztem a kalapácsok harang­játékát, dalolását az üllőn. Télen különösen jó volt ez a munka, mert ha szutykos is let­tem, de legalább melegben vol­tam. Ám esténként hazatérve, nem igen volt étvágyam, mert a kalapácsnak nemcsak szép hangja, de nagy súlya is volt. Vézna kar­jaim estére már úgy csüngtek mellettem, ernyedten, fáradtan, mint akasztott ember a bitófán. Ilyenkor hosszúak voltak az éjsza­kák. Volt időm meditálni magam­ban, magammal, inaséletemen, sorsomon. Senkinek sem panasz­kodtam, de gyakran voltam szo­morú, és mint Dózsa György: lázadó. A testvéreim már mély álmukat aludták, én meg azon morfondíroztam, hogy jól be­csaptak! A szerződéskötés előtt áradoztak az orvosi műszerész szakma rangjáról, szépségéről, jóságáról. Holott ragyogóan csil­logó műszerek helyett otromba vasbútorokat készítünk, a ko­vácsműhelyben az alacsonyabb­rendű-rangú kovácsmesterséget oltják belém s végül trógerként húzatják velem a nehéz, megrakott kocsit Buda és Pest utcáin. Füst­be ment terv lett minden vágyam, álmom. A késő éjszakában azzal altattam el magam, hogy egyszer vége lesz az inaséletnek, ennek a kálváriának! És akkor minden megváltozik, elérem a célom, és segíthetek agyongyötört anyám­nak kiskorú testvéreim embersé­ges nevelésében, gondozásában. 6. Más alkalommal a csiszolóba küldtek, ahol köszörülni, csiszolni, 33

Next

/
Oldalképek
Tartalom