Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Megay László: A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola

a Nemzeti Galériában ba jönnek az ismeret-megnevező (vizsgáztató) kérdéstől, részben, mert tudnak ugyan valamit, de azt nem tudják megfogalmazni, szavakba önteni. Úgy vélik, ismerik a múzeumot, úgy gondolják, „felkészültek" a múzeumlátogatásra, de nem rendelkeznek olyan fogalmi apparátussal, hogy képesek lennének a kérdezési szituációban kifejezésre juttatni ismereteiket. Innen a feszültség szándék és megvalósulás között. A válaszolni nem tudók, az ismereteiknek nyelvi formát nem találók a 18 éven aluli szakmunkástanulók! Ahhoz, hogy valaki egyáltalán beszélni tudjon a múzeumban őrzött kultúrtörténeti értékekről, hogy meg tudja nevezni, mi az, amit látni fog vagy már látott: ahhoz rendszeres múzeumlátogatónak kell lennie. Viszont nálunk csak mag?sabb iskolai végzettségűek között vannak rendszeres múzeumlátogatók. A múzeumba indulók 38,1%-a kifejezetten felkészül a látogatásra. Az előre felkészülők nem értelmiségiek. Ők nem tartják szükségesnek maguk számára a felkészülést, abban a tudatban, hogy úgyis ismerik a múzeum anyagát, tudják, mi van vagy mi lehet kiállítva. Egyébként részben ennek a magatartásnak a következménye, hogy az értelmiségnek vannak csoportjai, amelyeknek szemlélete megrögzött; konzerválják a muzeális értékeket, elutasítva az újszerűt, a nem megszokottat. Azoknak a szemlélete a nyitottabb, akik nem tekintik lezártnak, téljesnek múzeumi ismereteiket. A látogatók a múzeumra vonatkozó ismereteket különböző helyekről „szerzik" be: könyvtárban (31,4%), folyóiratokból (31,2%), saját könyvtárban (30,6%), ismerősök, barátok közléséből (24,7%), iskolai tananyagból (14,8%) —• és rádióból, tv-ből, prospektusokból (6,2%). Döntő a könyv szerepe! És rendkívül csekély a tömegkommunikációs eszközök, valamint a múzeumi propaganda hatása. Viszonylag magas a szájhagyománnyal terjedő ismeretszerzési forma. Alacsony az iskolai tananyagra hivatkozás (különösen ha figyelembe vesszük, hogy a látogatók között milyen sok a diák). A tévé, a rádió közlései, a múzeumi propaganda anyagok nem alkalmasak arra, hogy felkészítsék a múzeumba indulót a látnivalókra. Nálunk — legalábbis a múzeumi, képzőművészeti területen — nem kell tehát attól tartani, amitől a szakemberek féltik a közönséget : a modern tömegtájékoztatás uniformizáló hatásától. A festészeti ízlés A festészeti ízlésben van különbség iskolai végzettség-csoportok s életkor-csoportok szerint, főként tendenciákban, vagy ha úgy tetszik: tolerancia-szintekben. (De csoportok szerinti éles elkülönülések nincsenek!) A tendencia: kimozdulás a holtpontról, eltávolodás az akadémikus látásmódtól. Az akadémikus látásmód ez esetben a következőket jelenti: megszokott beállítás, általánosan elfogadott szín- és formamegoldás, könnyedén felismerhető tárgyak, események, személyek A nézők legtöbbje csak ennyit lát meg egy képből, mert ennyit tud, illetőleg énnvit hajlandó észrevenni. A kimozdulás iránya kétségtelenül napjaink művészete felé mutat. Az első fordulat: ráérzés az impresszionista látásmódra, a posztimpresszionizmus elfogadása, Szinyei, Csontváry, Van Gogh, Gauguin érthetővé válása. A múzeumlátogatók sokkal inkább vonzódnak a régebbi festményekhez, mint a korunkhoz közelállókhoz. Leginkább Munkácsy, Paál, Markó, Barabás, Madarász, Mednyánszkv és Ferenczy, Csontváry képeit kedvelik. Legkevésbé Czigány, Nagy István, Tihanyi, Nemes-Lampérth, Berény, Kassák képeit. Leginkább a múlt századi romantikus-realizmushoz vonzódnak, de a múzeumlátogatók közül sokan a századforduló művészetét is kedvelik. Ez utóbbi inkább az értelmiségiekre, az előbbi inkább az alacsonyabb iskolai végzettségűekre jellemző. A kortárs festők művei közül a legtöbb látogatónak Mácsai István fotonaturalista és Bencze László akadémikus képe tetszett — és a legtöbb elutasitója is ezeknek a képeknek volt! Mácsai és Bencze a múlt, a konvencionális azok ízlésének is, akik azonosulni tudnak vele — de azokénak is, akik tiltakoznak ellene. A legtöbb pozitív szavazatot Barcsay Jenő, Bálint Endre, Lakner László festményei kapták. Az elfogadott Barcsay konstrukciók mellett egy expresszív—szürrealisztikus— szürnaturalista vonal az, amit a közönség elfogadott, megkedvelt a „modern", a kortárs festészetéből. A közönség egy kisebbik része elutasítja a múlt századi naturalizmus újjáéledését a kortárs művészetben, míg a legnagyobb része ezt igényli, és elzárkózik minden egyéb törekvés elől. Zavaró körülmények a múzeumban A fentiekben tényszerűen, adatokkal számoltunk be a vizsgálat eredményeiről. Ettől a módszertől - az utolsó bekezdés jogán — szeretnénk eltérni. E fejezet fölé azt a címet is írhattuk volna: a múzeumlátogatók panaszai. Mert most ezekből "nyújtunk át egy csokorravalót. A Nemzeti Galéria folyamatosan költözik át új helyére, a Budai Palotába. Mire e sorok meg-jelennek, valószínűleg meg is nyílik a látogatók előtt. Talán érdemes odafigyelni a nagyközönség észrevételeire. A legfőbb panasz: a XX. századi anyag hosszantartó megközelíthetetlensége, zárva tartása. Ez az állapot most nyilván megszűnik. Reméljük, azok kívánsága is teljesül, akik több Csontváryt, Gulácsyt, Egryt, Ámos Imrét szeretnének látni, meg azoké is, akiket Vajda Lajos és Kassák festészete érdekel! A másik leggyakoribb kritika: a kortárs festők hiányos bemutatása (leginkább Barcsay, Bálint, Lakner, Mácsay nevét említik). A látogatók "közül sokan hibásnak tartották a szobrok elhelyezését, megközelíthetetlenségét Állandóan visszatérő probléma: a rossz világítás. Általában sok a kifogás a kiállítások technikai alapfeltételeit illetően. Igen sokan panaszkodnak a múzeumi dolgozók viselkedése — főként az udvariatlanság, a tájékoztatástól való elzárkózás, a bántóan erélyes figyelmeztetések — miatt. S az ilyen jellegű kifogásolnivalók nemcsak a technikai személyzet, de gyakran a tárlatvezetők magatartásában is fellelhetők. Általános észrevétel: olcsó tárlatvezetés és olcsó katalógusok kellenének. S a legfőbb panasz: a reprodukciós választék szűkös! A XX. századi művészek munkáiról alig-alig kapható reprodukció, kortárs művészek festményeiről pedig egyáltalán nem kapható Tulajdonképp csak Munkácsy képei vannak kellő számban reprodukálva, s tán még egykét múlt századi festő. Sokan hiányolták a diavetítő-szobát, a holland, dán, svéd múzeumokban látott didaktikus bemutatókat és a gyerekek részére rendezett külön bemutatókat. A kritikákból egyértelműen kitűnik, hogy bármennyire szereti is a közönség a Nemzeti Galériát — élőbbnek, mozgalmasabbnak, korszerűbbnek szeretné. Dr. S. Nagy Katalin 19