Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Megay László: A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola

Vértesy Gyula elbeszélése A KAPITÁNY ÚR ÉTVÁGYA i. Korán reggel van. A sűrű ködön, mint valami fátyolon keresztül látunk egy-egy árnyat mozogni. Alig látják meg az emberek egymást. Ott is, az utca közepén, éppen most ütközött össze egy elegáns úriember valami munkásfélével. Az úrfi nem győzi eléggé tisztogatni kabátján azt a helyet, ahol hozzáért a munkás zubbonya. Pfuj, csak ilyen piszkos népséggel ne találkoznék az ember! Azután morogva megy odább, hazafelé, aludni. Az a másik pedig megy a gyárba dolgozni. A gyár előtt már egy nagy csoport várja a kapunyitást. Az utca másik felén, a falhoz támaszkodva áll, zsebébe dugott kézzel, egy jól megtermett magas ember, s figyelmesen néz a csoportra. Ez is valami munkásféle ember lehet. Legalább úgy néz ki. Amint azok ott a kapu előtt ezt az embert észreveszik, rögtön átjönnek hozzá valamennyien. — Hát te Péter megint itt vagy? — Megkérted már a felügyelő urat ? — Jössz velünk dolgozni ? Alig bír felelni a sok kérdésre. Dehogy megy dolgozni. Csak úgy szokásból jött el most is ide. Pedig nem is akart idejönni, de a lába idehozta. Azt a bitang felügyelőt pedig csak nem fogja ő megkérni. A munkások nem győzték eléggé magasztalni, hogy ez ám a derék ember, bezzeg ez nem adja be olyan könnyen a derekát. Jól teszi. Ne is adja. Az olyan jó munkás, mint ő, kap helyet akárhol. Ne hagyja magát azért se! Azért, hogy valaki szegény ember, azért annak is van becsülete. Nem állat az ember, hogy hagyja magát ütni, rúgni holmi bitang emberektől. Te vagy a derék ember, te tanítottad meg emberségre mindnyájunk helyett azt a mihasznát. Sebes Péter a mi emberünk. Becsületedre válik, amit tettél! A gyár harangja megcsendül. A munkásoknak sietni kell a dologhoz. Még egyszer megrázzák a kezét a régi pajtásnak, s azután otthagyják. Hanem odabent azután, mikor újra előkerül köztük a Sebes Péter dolga, hát egyhangúlag megegyeznek abban, hogy tulajdonképpen ők csak örülhetnek annak, hogy ez a hapciáskodó ember itthagyta őket. Nem lehetett annak egy szót se szólni, olyan volt, mint a paprika, s ha megharagudott, nem nézett se istent, se embert. Az egyik munkás azután emlékezetébe hozza a többinek azt a harmadévi nagy verekedést, mikor őket, az egész kompániát, kiverte a kocsmából. S miért vadult úgy neki ? Mert valaki tréfából azt mondta, hogy Gruber Mariskának több szeretője is van, nemcsak ő maga. Hát érdemes volt azért ilyen csetepatét csinálni? Hiszen úgyis tudtuk mindnyájan, hogy nincs. Sokkal butább volt már akkor is, minthogy az ő Petikéjén kívül mást szeretett volna. No, most már elmehet a Petikével koldulni. ... Az az ember pedig még mindig ott áll kint a gyár előtt, s szinte látszik az arcán, hogy milyen jól esett neki a pajtások dicsérete. Hát mégis jól tette, okosan tette! Emlékezetébe tolul az egész jelenet. Valami kis hibát követett el munka közben, a felügyelő odajött hozzá, gorombán félrelökte: „Hiszen te bitang, dolgozni se tudsz" — ő azután mondott neki valamit, maga sem tudja mit, erre a felügyelő arcul vágta, ő meg fogta azt az embert, a földhöz teperte, s talán meg is ölte volna, ha ki nem szabadítják a keze közül. Még most is elfutja arcát a vér, s a keze ökölbe szorul, ha eszébe jut az a gazember. S azóta így lézeng hely nélkül, munka nélkül. A könyvébe annyi rosszat írtak be róla, hogy nem csoda, ha mindenünnen elkergetik, ahol csak kínálkozik. S ez így tart már két hete. Elfogyott az utolsó garasuk is, az a szegény asszony odahaza milyen nagyon várja ezt a mai estét. Azt hiszi, hogy munkabért visz haza. Hogy merje neki megmondani, hogy már két hét óta hely nélkül van! Azon a nyugodt, széles arcon egy vonás se mutatja, hogy milyen nagyon bántja valami ezt a szegény embert. Még nem tanulta el a színpadokról, hogy ennek a lelkiállapotnak milyen arckifejezés felel meg. A gyár elől lassan elindul. Maga sem tudja még, hogy hová, csak azt tudja, hogy haza még nem mehet. Még nem érzi magát elég erősnek megmondani az igazat annak a szegény asszonynak. De még késő este sem, mikor a hosszú csatangolásból hazafelé indul. Mint valami tetten kapott csínyt tevő gyermek, egész testében megremeg ez az erős ember arra a gondolatra, hogy mindent el kell mondania a feleségének. Hogy akinek ő tartozik kenyeret adni, hát annak nem adhat egy betevő falatot sem. Nem, még ma nem mond el neki semmit sem. Majd holnap, vagy holnapután. Hátha talál addig munkát. Mikor belépett a szobába, eléje jött a felesége. A kis sápadt arcú asszonynak megmozdult a szája, mintha valamit akart volna mondani, de szó nem tudott kijönni a száján, csak a szeme jött tele könynyel, s odaborult a férje mellére, úgy zokogta: — Ugye, ma sem találtál munkát ? — Mit beszélsz te összevissza ? — Tudok mindent. — Hát akkor kergess ki te is, mint a többiek. Élhetetlen, haszontalan vagyok, nem tudok kenyeret adni. Ugye nem kellett volna azt tennem, amit tettem ? Az asszony még közelebb simul a férjéhez, s úgy beszél hozzá: — Jól tetted. Minden becsületes ember úgy tett volna. Látod, már nem sírok. Miért is sírnék ? Hiszen olyan dolgos ember, mint te, kap helyet akárhol. Ma délben keresett is az öreg Náci, tudod akivel együtt dolgoztatok, hát az mondta el nekem ezt az egész dolgot, de azt is hozzátette, hogy azóta már a felügyelő is emlegetett, hogy milyen jó, dolgos ember voltál te. S azt mondja Náci bácsi, hogy legjobb lenne, ha te visszamennél a régi helyedre, s megkérnéd a felügyelőt. . . — Én? Nagy, bozontos szemöldökei összehúzódnak, s kemény, fekete körme szinte belevágódik az asztal fájába, amint azt megmarkolja. — Én kérjem meg azt a nyomorult embert ? — Én is azt mondtam, hogy te azt sohasem fogod megtenni... Ne is tedd. Majd megsegít az Isten, s bejutsz máshová. — Eh, az Istennek sincs a szegény emberre gondja! Az asszony az asztal fiókjából valami tegnapi kenyérmaradékot szed elő, s odateszi a férfi elé. — Hát te nem eszel ? — Nem. Én már jóllaktam. — Én sem vagyok éhes — s eltolja maga elől a kenyeret. Nemsokára azonban felébred a kisgyerek, felül az ágyában, s amint odanéz az asztalra, s ott látja a kenyérdarabokat, elkezd kis kacsóival tapsolni. Az apa odaviszi neki a kenyeret, s egy darabig nézi, milyen mohón habzsolja az a szegény kis éhes féreg. Almos szeme csak úgy ragyog, sápadt arca egészen belepirul. Eszébe jut az apának, hogy milyen egészséges, tömzsi kis jószág volt ez ezelőtt — s milyen sovány vézna most. S amint nézi a vézna karokat, a pergamenszerű ráncos arcot — az egész kis szánalmas alak úgy beleillenék már egy parányi koporsóba —, hirtelen összeharapja ajkát, s néz merően a gyerekre. 2. Ismét elmúlt egy hét. Keserves, kínos hét. A szegény ember nap-nap után becsatangolta az egész várost. Kifáradva, összetörve került haza minden este. Nem talált munkát sehol sem. Ami kis holmijuk volt, lassanként mind bevándorolt a zálogházba. Az a kis, pápaszemes, fekete ember a zálogház rácsa mögött szinte mindennap már várta a szőke asszonykát. Egyszer azután elmaradt. A segéd úr elgondolkozott rajta, hogy vajon miért nem jön? Talán nincs már mire kérni pénzt? Hiszen segítene ő rajta, adna ő neki egy-két garast zálog nélkül is. Vagy talán nem tudja még, hogy a Rákóczi úr szokott pénzt adni zálog nélkül is. No, természetesem ez már az ő privát ügylete, s a főnök úrnak ehhez semmi köze. A privát ügylet gondolata azután egész jókedvbe hozza a segéd urat. Igazán fáj a foga arra a sápadt asszonyra. Nagyon érdekes lehet egy ilyen szomorú asszony. Az olyanféle viháncoló asszonynépségbe már beleunt, ez valami új, valami érdekes lehet. De hiába, nem jön. Pedig tegnap is a magáéból adott arra a rongyos nagykendőre, amit zálogul hozott. Rákóczi úr alighanem hiába várja azt a sáppadt asszonyt. Ott ül az reggeltől estig a beteg gyerek ágya mellett. A kis sovány arcot csókjaival árasztja el, s beszél hozzá csöndes suttogó hangon. — Nézz reám, aranyom, édesem! Ne aludjál el! Jön mindjárt apa a doktor úrral. Meggyógyít. Nézz reám! Ne aludjál el! . . . 20