Budapest, 1975. (13. évfolyam)

9. szám szeptember - Vlajku Jenő: Munkásgyerek-sors a Magdolnavárosban

csökkent a kisiparosok száma. A múlt század elején Budán tizennégy és Pesten huszonhat tímár kisiparos dolgozott. A kisiparosok nem tudtak lépést tartani a gyárakkal, nem tudtak gépeket beszerezni és a hagyományos eljárással csak drágán tudták a bőröket előállítani.. Az 1848— 49-es forradalom alatt valamennyi tímár a hadseregnek dolgozott, ezért a forradalom leverése után huzamosabb ideig nem juthattak munkához. Van adatunk olyan tímármesterről, aki a forradalom után ószeresként kereste meg kenyerét. 1875-ben ipari kiállítást rendeztek Pesten, ahol a tímárok igen szép bőröket mutattak be és felállítottak egy tímárműhelyt is. A korabeli beszámoló leírja ruházatukat, mely a céh-korból maradt meg, jelvényeként a hajdan híres iparnak. „Fülüket védő posztósapka ült fejükön. Fehér ingben voltak, nyakukon átkapcsolt nagy és erős bőrkötény, mely térden alul végződött. Csizmájuk olyan volt, mint a régi lovagoké, térden felül ért. Egyiknek csáklya volt a kezében, míg a másik legénynek fura alakú kés, aminek két megkopott fogója volt... A mester a fehér inge fölé piros ujjatlan lebernyeget vetett. .." A tímárlegények javarésze bejárta fél Európát; tudásukat tökéletesítették. Mégis a pest-budai tímárok száz évvel ezelőtt nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Panaszkodtak az 1872. évi VIII. tc.-re — mely megszüntette a céhrendszert — és a nehéz kereskedelmi viszonyokra. Az igazság azonban az, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek gyors gazdasági fellendülésében a háziiparszerű gyártás háttérbe szorult. Csak a század végére jöttek létre az ipari szövetkezetek, melyek a tímárok számára ismét kedvező munkafeltételeket teremtettek. Szepessy Géza 37