Budapest, 1975. (13. évfolyam)

8. szám augusztus - Rózsa Gyula: Kő Pál műtermében

Egyik első kompozíciója, az Asszony késsel és madárral, már választ adott erre. Az alig arasznyi körtefa-figura első pillantásra csak minőségében, gondos-szépen megfaragott formájában válik el a „naiv szobrászat" „aranyoska-meghatócska" termékeitől; s a pirosra festett szoknyaszegély virításában, a „valódi" fémből berakott késben és a kék üvegből beapplikált kékséges szemekben ugyancsak nem nehéz felismerni a karikásnyelet berakással, fémbeveréssel szívesen díszítő pásztorművészek technikáját. Csakhogy Kő tisztában volt azzal már 1968-ban, amit a népművészetet gépiesen utánozni akarók ma sem képesek felfogni: hogy ő nem pásztorművész, az ő közönsége szellemileg kevésbé zárt, mint a népi faragóké volt, és a kor, amelyben él, és amelyet ki akar fejezni, régen túlhaladta már a pásztorművészek múlt századát. S minthogy figurája nem díszítés egy faragott eszközön, hanem önálló mű, a technika és az intimitás megkívánta apró méretet megnövelte, a védtelenül kicsi figurát optikailag is megerősítette egy nyersen fűrészelt, alig hántolt vastag keményfa-kerettel. Teret, léptéket adott a zsánerének, így lett figurából igazi plasztikai-optikai értékű, önálló szobor. Nem utolsósorban azért, mert az erősítő-védelmező-elidegenítő kereten belül az aszszony szeme olyan döbbentően-nevetnivalóan kékséges, a fenyegető fémkés olyan játékos-fenyegetően üt el a fától, amelybe belekalapálták, s az asszony szoknyaszegélyének ringó vöröse, meg az elvágott nyakú szárnyas vére olyan egyformán virító — hogy tökéletesen kerekedik ki az egészből az a véresen komoly és egyszersmind nevetnivalóan szívvidító mindennapi véres misztérium, ami egy rendesebb ünnepi ebédnek vidéken okvetlen feltétele. Ugyanezt a plasztikai-optikai eszközt használja fel a betlehemes II., alig színezett fa helyett piros-arany, tarkára festett figurával, s gőzölt keményfakeret helyett súlyos bazaltkockával. A betlehemet tartó fafigura szinte megegyezik elődeivel, a hajdani, festett-fabrikált népi betlehem-figurákkal, de a bazalt (súlyánál, színénél, komolyságánál fogva még tömörebben, mint a késes asszony fa-diadalkapuja) megerősíti, s egy kicsit szellemileg idézőjelbe is teszi elődjét, az elmúlt, de szépségesen ihlető népi művészetet. Aszobrásznak azonban ilyen keretmegoldásokra sincs szüksége, hogy népművészetinek és népművészeti eltávolodásának ezt a kettősségét megteremtse szobraiban. Ébenfával soha nem dolgozott a magyar népművészet, az ingaóra meg éppen nem tartozik a kedvelt pásztor-motívumok közé. A félelmetes címet viselő Asszony fekete órával kompozícióján — mindössze huszonkét centiméteres a szobor — mégis ott érezni a falusi éjszakák babonás rettenetét, rémséges balladák sötét fordulatait, tél-éjszakák gyerekfélelmeinek és öregasszony-szorongásainak megtisztítóan igaz hangulatát. Kő Pál ugyanis nemcsak a népművészet technikáit leste el, nemcsak az anyagokat és a mesterfogásokat hasznosította, hanem — és ez művészetének lényege — a népművészet, a mindenfajta, énekelt, elmesélt, faragott, korongozott, közmondásokban és anekdotában egységesen meglevő népművészet egységes szellemét, szemléletét tudta megőrizni, magával hozni gyerekkorából. És ezt a magában összegyűjtött, elraktározott és egységesített szemléletet tudja felhasználni, alkalmazni hitelesen úgy, ahogyan az soha nem létezett, ahogyan csak szuverén művész teremtheti meg nagyonis korszerű mondanivalói szolgálatára. Hogy érthető legyen ez a kor és táj fölötti népművészeti szellem: Kő gyerekkorában, az ötvenes években már alig volt népviselet, bizonyára nem volt a környéken élő, funkcionáló fafaragó művészet (a „szuvenir-népművészeket" most ne számítsuk), s ha látott, inkább múzeumban, mint funkció közben látott szépséges karikásostorokat. De hallott — a mi generációnk falun még hallott — babonás történeteket kútba ugrott leányokról, népmese-számba menő anekdotákat laza erkölcsű plébánosokról, s hallhatott nótákat — népdalt is, müdalt is —, meg hallott helyi legendát Kossuthról, s látott múltszázadi népi olajnyomatot a tisztaszoba falán Rákócziról. Mindez lassan felszívódik, eltűnik. Mindezt szellemi egységbe fogni úgy, hogy az hiteles legyen, úgy, ahogyan az szellemi egységben soha nem volt, s úgy, hogy a ma embere számára ez befogadható és hiteles legyen — erre csak rendkívüli tehetség képes. Ha pedig képes rá, ha művészi plasztikai hitele van annak a sűrű szellemiségnek, amit a népművészetből teremtett, de már nem népművészeti — vagy téren és időn kívül népművészeti —, akkor bármi belefér a tehetség „folklórjába". A jó megértéshez Kő Pál egyik legnépszerűbb, legerősebb szobra, a Kukás ad támpontokat. Címét, témáját tekintve nem valami „népies" figura: mesebeli szemetesember — ilyet meglehetősen nehéz elképzelni. De ez a kétarasznyi, dagadó erejű, rézpánttal megpántolt, dühös-kedves kis munkásalak mégis a népmesék szépségébe emeli a nem éppen alkotói szimbólumként ismert munkáját — s vele együtt az osztályt, a típust, amit ritka erővel, elkötelezettséggel és plasztikai erővel képvisel. Mert a figura heroikus — csak éppen kis iróniák bujkálnak benne, a mérete, a megformálása, a felhasznált anyagok vegyessége, egyszóval a „népművészeti" ihletettség révén. És a figura kicsi, megejtő és „népművészien" meghitt — csak éppen monumentális gondolatok kapnak hiteles erőt benne. Olyan hitelt, amit Kő Pál megteremtett „népművészete" nélkül soha nem hordozhatnának, s olyan hitelt, amelyet szorgosan utánzó népieskedők modernné soha nem fokozhatnának. AKukás 1969-ben készült, abban az esztendőben már erősen hatott a pop art a magyar művészetben is, igazán érthetetlen, hogy pop artpárti és pop art-ellenes esztétáink nem vitatkoztak hosszan azon, pop hatás-e vagy nem a körtefafigurán a csuklót védő, valóban láthatóan szorító réz csuklószorító, furcsa, drasztikus naturalizmusával. A népművészet ismerői ugyan tudják, hogy a rézzel kivert, csontberakásos ostornyelek technikájától nem idegen ez a már korábban is említett applikációs megoldás, a pop artban tájékozottak viszont azt tudják, Kő Pál hogy Európa és Amerika legújabb művészetébe ez az áramlat hozta be a legkonkrétabban konkrét anyaghatásokat, a drasztikusan ellentétes anyagokat. A két évvel később született Kislány arany fülbevalóval, meg az Egy régi templom emlékére cimű kompozíciónál aztán a vélemények már meg is oszlottak. A kislányszobor ugyanis minden emberi erőfeszítések örök szimbolizálására alkalmas mozdulatával, de a heroikus mozdulat pátoszát groteszk arcocskával, s groteszk igazi arany fülbevalóval (amelyet különösen groteszk módon a fotózás előtt a műtárgy-raktárból kiloptak) válik feszültségteljessé — azaz ismét nem mentes a naturalisztikus, és a tárgyakat közvetlen valóságukban felhasználó pop-hatásoktól. És az Egy régi templom emlékére is úgy állít megrendítő-intim monumentumot a nagyrészt elpusztult, töredékeiben szeretett magyar kora középkornak, hogy valóságosnak látszó faragványtöredékeket, meg valóságosnak látszó „igazi" feszület-korpuszt állít kompozícióba. Hogy pop artként, vagy nem pop artként, a vélemények, említettem, már megoszlottak. Maradt a két kompozíció, és mindkét oldalról az elismerés, hogy kitűnő alkotásokat láthatunk. Bánhalmi János felvételei Nekünk pedig maradt egy újabb tanulság, az, hogy a Kő Pál-féle népi ihletésbe, a valódi, szellemileg kötődő, de nem utánzó népi ihletésbe nemcsak a kukás ember, nemcsak a munkás-téma, hanem a pop art is, a magyar művészettörténet is belefér. S bár ezek után szép, hosszú és felettébb tanulságos eszmefuttatást illeszthetnénk ide arról, milyen mesterkélt és mennyire értelmetlen a „népi" művészet, meg a „kozmopolita" ihletés szembeállítása, mihelyst jó művészről, szándékait tisztán látó, gondolatait előítéletek nélküli szuverenitással megvalósító művészről van szó — elméleti fejtegetések helyett ismerjük meg Kő Pál, a „népies szobrász" Kő Pál további munkáit. Az Utcaseprőt már csak azért is említsük meg, mert a Kukás témáját némiképp érzelmesebben felolgozó faszobrot figyelemre méltó mecénásöntudattal a Fővárosi Köztisztasági Hivatal vásárolta s őrizte meg, ismét példáját adva annak, mi minden fér a „népiességbe". Nézzük inkább a Delilát, ezt a szilfaszobrot, amely „valódi" hajból készült parókájával, bizarr testtartásával a bibliai és a biblián nevelkedett népi, meg a modern mitológia számára a nőstény-eszmény, a némber-eszmény érzéki, rafinált megtestesítője. S ki-Betlehemes II. (Festett fa és bazalt)