Budapest, 1975. (13. évfolyam)
8. szám augusztus - Rózsa Gyula: Kő Pál műtermében
Asszony fekete órával (Ébenfa, 22 cm.) váltképp nézzük Kő Pál új csontszobrait, amelyeknek sorát egy izgalmasan különös formájú csirke-mellcsont indította el, s ez vált először szépen festett, virítóra pöttyözött „népi" madárrá, majd színes cérnahurok közé húzva — „modernnek" írjam? — eredeti, fantáziadús szoborrá. Kő újabban csontot gyűjt és izgalmas, antropomorf, ember alakú szobrokat készít belőle, s miközben faszobrászként, még mindig elsősorban faszobrászként tartja számon a közvélemény, bronzot önt, követ farag, vörösréz lemezeket hegeszt, ha köztérre készülő nagyplasztikája úgy kívánja. Ifjúkori bronz-kompozíciója, egy különös szimbolikájú Boronós parasztember-figurája a Szabolcs-Szatmár megyei Levelek községben áll, s „falusi pop artja", Ünnep című műve a szülőfalu, Heves szociális otthonát díszíti. Érdemes volna ezt is összehasonlítani öt évvel korábbi, fa-kisplasztika változatával, érdemes megnézni (a főváros szoborállítási illetékeseinek különösen érdemes volna megnézni), miként „mentette át" hiánytalanul a „népiesen" fából faragott, „népiesen" gombostű-fejekkel és rézzel kivert sokszoknyás, pruszlikos figurákat mészkőszobrába, ahol különleges „pop art" üveggömbök díszítik a monumentálissá komponált két figurát. Mégis fejezzük be az idén Munkácsy-dijjal jutalmazott szobrász bemutatását egy markánsan jellegzetes szobrával, a fővárosban kiállításon még nem szerepelt, de több vidéki tárlaton már bemutatott Kossuth-tal. AKossuth egy méter magas, diófából és textilből készült, sárga köpenyén arany zsinórokat visel, „igazi" kalapossal készíttetett „igazi" pörge kalapjára „igazi" darutoll borul. Püspöklila a ruhája, aranyrojtokkal díszített fekete nyakravalója, mint egykor a református tiszteletesek nyakravalója. Arca bálványszerűen zárt, szeretetteljesen groteszk, és egészében nagyon emlékeztet a pop arton kívül azokra a felöltöztetett Boldogasszonyokra, amelyekkel a szentes öregaszszonyok még mindig feldíszítik a templomokat falun, sátoros ünnepen. Kő Kossuth-figurája szeretnivaló és megrázó, monumentális és szívet melegítő, emberi és fenséges. Éppen olyan, amilyen Kossuth-kép még élt a mi századunkban, a mi gyerekkorunkban, az ötvenes években is forgalomban levő népi mondákban, ál-történelmi titkokban, öregektől hallott hagyományokban. Olyan, mint o szellemi népművészet, a folklór megteremtett Kossuthalakja. Amelyet a tárgyi népművészet, a népi faragás-festés soha nem tudott méltóképpen megalkotni. A valóságosan megfogható Kossuth-képet a mi gyerekkorunkban, de már a nagyapáink gyerekkorában is népszerű olajnyomatok helyettesítették a szentképek között a tiszta szobában. Most, a század vége felé adott először Kő Pál valóságos, megfogható és hiteles testet ennek az eddig csak folklórban élő, onnan is lassan kihaló Kossuth-figurának, ő teremtette meg utólag a nemlétező Kossuth-népdbrózolást. Itt, a Terézvárosban, a Nyugati pályaudvar tőszomszédságában. Egy festett kisplasztika: a Munkás Egy az újabban készülő csontszobrok közül