Budapest, 1975. (13. évfolyam)

7. szám július - Zolnay László: Halál, temetés, tor a régi Pest-Budán

Zolnay László Megsemmisült középkori budai sírkövek. Rajzok az 1860-as évekből Halál, temetés, tor a régi Pest-Budán Tán csak néprajzi kutató, meg régész látja igazán, hogy az iramló századok változásával mennyi hiedelem, hányféle szokás kíséri az élet nagy szereinek egyikét, az elmúlást, a halált. Hányféle módja volt a gyásznak, temetésnek, tornak? Ha kicsit jobban megnézzük ezeket a gyászos, halotti szokásokat, egyszeribe kiderül: számos vonásuk pogány kori csökevény. A kereszténység legfeljebb mezt adott ezeknek a szokásoknak, átöltöztette őket. Lovas temetkezések Nagy-Budapest térségében A magyarral rokon lovaspásztor népek közül — a hunok után — az 570—800 körül itt élt avaroknak gazdag régészeti hagyatékát őrzi földünk. Hunok, avarok, magyarok abban is elütöttek az őket környező — germán, szláv, latin (román) — népektől, hogy harcosaikat rangjelző fegyverzettel és lovukkal, az asszonyokat ékszereikkel temették el. (Ilyen hatalmas kiterjedésű avar kori lovas temetőre akadt e sorok írója 1949-ben az óbudai Szöllő utcában. Ugyanezt a temetőt utóbb Parragi Györgyi régészünk tárta fel.) Az avar harcos mellé leölt, kedvelt lovát — illetve a ló kitömött bőrében annak nagy csontjait, a koponyát és a szárakat — helyezték. Magát a lóhúst (amelynek fogyasztását utóbb a kereszténység tiltotta el) — mint a gyászolók vigaszát — a halott rokonai torolták el. A IX-—X. század nagy-budapesti magyar lovassírjait is hasonló ritus jellemzi. Gazdag mellékletű magyar lovassírokat tártak fel a Csúcshegyen, a Testvérhegyen, a Farkasréten, meg a pesti Mexikói úton. A fővárosunkhoz legközelebb eső nagy lélekszámú honfoglalás kori temetőre Üllőn akadt rá a kutatás. A magyar harcosokat is fegyverzetükkel — szablyával, tarsollyal, néha harci csákánnyal, tegezzel — s annyi nyílheggyel temették el, amennyit rangjuk megkövetelt. Az eltemetett harcosra díszes, gazdagon felékszerezett ruházatot adtak, derekát gazdag veretekkel ékes öv díszítette. A lószerszám — kengyel, zabla — hasonlóképpen díszes volt. A lovas temetkezés emléke a keresztény temetkezésben A lovas nomád népeknél szokásos temetkezést a kereszténység felvételekor megszüntették. Azonban jelképe visszakísértett a késői századokban is. A ló leölését és torként való elfogyasztását az egyház eltiltotta. Eltiltotta, ám emlékét eltörölni nem tudta. A pogány kori lóáldozatokon nyugszik ugyanis az a középkori keresztény temetési szokás, hogy a halottnak kedvelt hátaslovát temetésén felvezessék! A temetés után pedig a rokonság a halott kedvelt lovát — néha több lovát is — annak az egyháznak adományozta, amely az elhunytnak végtisztességét megadta. (Ily módon adták oda az 1180-as években az egyik Párizsban elhunyt magyar diák lovát a tetemét befogadó Saint Denis-egyháznak!) Dívott ez a szokás a középkori Budán is. Amikor 1275 körül a Nána-Beszter nemzetségből eredő Beszter fia Demeter — tekintélyes Buda környéki nagybirtokos — feleségével együtt végrendelkezik, testamentomában ezt olvassuk: a budavári ferences barátoknak Evangélista Szent Jánosról nevezett kolostorában, annak templomában temessék el . . . Azt a lovát pedig, amelyet halála idején legjobb lovának tartanak, nyergével és szerszámzatával együtt, valamint rendszeresen használt hadi fegyvereivel, nemkülönben két másik fegyvergarnitúrájával együtt, örökösei adják oda a budavári ferences barátoknak." Beszter fia Demeternek felesége hasonlóan végrendelkezik: ő is a budavári ferenceseknél — a mai Várszínház helyén állt templomban — kíván nyugodni. Ezért a budavári ferences barátokra hagyja ékszereit. Mégpedig két násfát, egy nyakláncot, egy — három márka ezüst értékű — aranyos övet, egy bíborfüggönyt, egy bisszusból szőtt kárpitot, egy lenvászon fátylat, illetve függönyt s egyiket a két legjobb falkárpitja közül . . . Ezt a felsorolást azért is idéztem, mert ezek azok a javak — a királyi lovászmester-férj kedvelt csődöre, hadi fegyverei, a főasszony ékszerneműi, féltett luxus-kárpitjai, függönyei, szőnyegei —, amelyeket kétszáz esztendővel korábban Nána-Beszter pogány ősei még a sírba vittek volna magukkal. Most a tetemüket befogadó egyházra szálltak azok. De élt ez a csökevényes lovastemetkezési szokás később is. Amikor 1342-ben — végleges, székesfehérvári eltemetése előtt — a Visegrádon elhunyt I. Károly királyt hajón Budára hozták s a vári Nagyboldogasszony egyházban, a Mátyás-templomban fel ravatalozták, a templom főbejárata előtt Károlynak három lovas heroldja állt díszőrséget. Ezek a testőrök a király kedvelt lovait ülték meg. És testüket a királynak hadi- és tornapáncéljai, címeres jelvényei borították. Az elvonuló temetési menetben felvonultatták Károly király kedvelt hátaslovait is. Éz a szokás annyira erős volt, hogy 1439-ben, amikor Habsburgi Albert magyar király meghalt, enyhe megbotránkozással jegyezték fel: Albertnak, a császár-királynak temetése felettébb szegényes volt. Lovait nem vonultatták fel . . . Zászlók összeszaggatása, betörésük a sírba Még egy különös középkori temetési szokásunkat jegyzik fel az annálesek. S mintha ez is kissé rokon lenne a pogány kori rítussal, a lónak, fegyvernek a halottal való temetésével. 41