Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - Zolrtay László: A budai gótikus szoborgaléria divattörténete I.

Ehhez hasonló fejfedőt visel egy másik — az előbbihez megmunkálásban hasonló, de valamivel nagyobb méretű — lovagunk szoboralakja is. Ez az — Itáliában a XIII. század végétől, Provanszban s Franciaországban (de nálunk is) a XIV. században terjedő — capuccio-divat magával hozta a férfiak arcfátylát is. Ezt a felcsavart arcfátylat szobor-együttesünk más alakjainál is megtaláljuk. (Legszebb közülük egy fájdalmas, ajkát kiáltásra nyitó férfi arcát övezi.) Bizonyos, hogy magyarjaink ezt az arcot védő fátylat még a XV. század végén is viselték. Galeotto említi, hogy egyízben Mátyást, akit katonái között, a táborban keresett fel, nem ismerte meg. Az uralkodó arcát ugyanis — por és legyek ellen — fátyol fedte, s teljesen elvegyült harcosai közt. A férfiúi arcfátyolnak heraldikai jelentősége is lett: ebből alakult ki a címertan ún. „takarója". Ez a „takaró" a címersisak felett s a sisak koronája alatt foglalt helyet. Mégpedig úgy, hogy a fátyolnak — többnyire növényszerűen stilizált — indái átölelték a címerpajzsot. (Legszebb ilyen címeres emlékeink egyikét Verebi Péter erdélyi alvajda sírkövén, Mátraverebélyen látjuk. A XV. század első éveiből való. Itt még a címer ún. „takarója" valóban az, ami eredetileg volt: puha, az arc elé omló fátyol.) A mi szobraink faragása idején azonban a heraldika még eleven valóság: a ruházatoknak maguknak is címertani értékük van. Az élő heraldika kora ez! Fejfedőink között a szoborfőtől külön faragtak meg egy püspöksüveget és cg} szőrmekucsmát. Ezt a kucsmát egyelőre még szintén nem illesztették a hozzá tartozó fejre! Akkora, mint egy régimódi kőmozsár. Kissé azokra a füles szőrmekucsmákra emlékeztet, amelyeket — állítólag füleinek érzékenysége okán — Zsigmond király és császár (1387— 1437) viselt szivesen. Noha egyik-másik férfiszobrunknak koponyáját szabályosan lemetszették, azokra illeszthető fémkoronákat nem találtunk. (Nem maradtak olyan fémbetétek sem, amelyek egyik-másik lovagunknak övdíszei voltak.) A fém-tartozékokat úgy látszik, a szobrok elparentálása előtt — nem csekély műgonddal — ellopkodták. Nagy termetű lovagjaink egyikének már törzse, sőt lábazata is megvan. Innen azután a lovagok valamennyiének ruházatát is ismerjük. Nos, ez a — lassan épülő — lovagunk kemény nemez kalapot visel. A fejfedő középső része alacsony és kerek; felvasalt széle — amolyan pörgekalap módon — mint abroncs fogja körül az egész fejet. (Ellenállhatatlanul emlékeztet pásztoraink és csikósaink — XVII. század óta biztosan viselt — fejfedőire.) Ezek a kalapok, karimástól, keményítettek voltak. Egy XIV. századvégi francia kódex-képen lóháton ülő Női fej, egyszerű diszű főkötővel lovagok ugyanilyen kalapjuk karimáját fogják félkézzel s így emelnek kalapot királynéjuk előtt. A kemény nemezkalap útja a XIV. század elejétől Itálián, Provánszon át vezetett Nyugat- és Közép-Európa felé. A keménvkalap ettől kezdve az európai udvari divatnak, a királyi gardróbok kelléktárának elengedhetetlen darabja lett. Még a XVI. században is hordták; mind Budán, mind a Habsburgok osztrák és spanyol udvarában is. Egyik-másik próféta vagy apostol-alakunknak fejét köpenyével egybeszabott csuklya borítja: a középkor szerzetesi viselete ez. (Egyik köpeny szürke, a másik barnás színű.) Nagy figyelmet érdemel két gyámkövünknek — már említett — két szoboralakja. Ők nem apostolok, nem lovagok, nem is herol-Lovag, fürtös hajzattal (Schopper Tibor felvétele) Püspök-fej