Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - Zolrtay László: A budai gótikus szoborgaléria divattörténete I.

dok. Egyikük — mintha a kozmosz terhébe görbedne — jobb kezével lába szárát fogja. Másik kezével szakállához nyúl. A másik gyámkő-figura — ugyancsak görnyedt, töprengő tartásban — könyvet tart ölében. Egyikük fejét — arcát szabadon hagyó — csuklya fedi. A másiknak fejrevalója a frigiai sipkára emlékeztet. Ez a két szobor azért fontos, mert a középkor képfaragói, építőmesterei ebben, ilyen elhelyezésben szokták az utókorra hagyni arcmásaikat. így azután — ha a mi budai mestereink is akként tettek, mint Kassai István képfaragónk Bártfán, vagy Anton Pilgram Bécsben, a Stefanskirchén — ha azt még nem is tudjuk, kik voltak ennek a budai királyi szobrásziskolának vezetőmesterei, azt már talán tudjuk: milyenek voltak . . . Bizonyos — ha valóban a képfaragók önarcmásairól van szó —: nem idealizálták önmagukat! Kemény realizmussal megformált arcukon a — többi szobron látható — szobrászi széptevésnek semmi nyoma. (Joggal nevezte, féltréfásan, Haulisch Lenke, kitűnő művészettörténészünk „magyar Michelangelónak" az egyik szétvert orrú, széles járomcsontú gyámkő-fejünket.) A szobor-hölgyek felől egyelőre még keveset tudunk. Legszebb nőalakunk egy gyönyörűen megfaragott, törékeny kis Madonna. Sajnos feje — csakúgy, mint a kis Jézus (kinek csak lába ujja maradt meg, anyja keble táján) — úgy látszik, örökre elveszett. E Madonnának a hajzata bizonyosan hajhálóban volt; vállán — ellentétben egy másik női szent szobrunkkal — a hajzatnak semmi nyoma. Egy másik, s vonalban megkomponált pompás nőalak fejét egyszerű díszű „fékető" borítja. Hajak, frizurák A hajviseletet szobrainknak modelljei — az ábrázolt személyek jellege — szabta meg. Más hajviselete van az udvari embernek, a corteggianonak, más a királynak, más a püspöknek, a prófétának, az apostolnak. A próféták, apostolok középütt elválasztott hajzata jobbára vállukig ér. Hajuk legfeljebb lazán hullámos. A szent emberek hajzatának csigákba göndörítését tiltja az — ábrázolás minden részletére kiterjedő — egyházi ikonográfia. Ezek a vallásos tárgyú férfiszobrok kivétel nélkül szakállasok, bajszosak. Haj-, szakáll- és bajuszkezelésük puritán. Itt-ott 44 bozontosak is. A sütővas munkáját az ő esetükben sosem érzékelteti a kő-„fodrász". A szakáll és a bajusz azonban nemcsak a próféták és apóstolalakok sajátja. Lovagjainkat — mint látjuk — szintén efféle szőrzet ékesíti. Legelső — capuccios — lovagunk haja és kis k.cskeszakálla már enyhén göndörödik. Posztóruhás, százszorszép-virágöves lovagtársaínak egyik-másika már bodorabb hajzatokat visel. Egyiknek csupán hosszú kónya bajsza van. Szakálla, „legénytolla" vagy nincs, vagy — a törésfelület miatt — legfeljebb pelyhedzik. Akadnak azután gazdag, csigás, aláfúrt kunkori hajzatok, férfinál, nőnél egyaránt. Ezek a kőfaragói bravúrok a fafaragók művészetével rokonok. Csakhogy a kőfaragóknak nehezebb a dolga! Püspökeink közül az egyik befejezett szobor. A másik — talán eltörött —: csupán kinagyolt vázlat. A püspökök szép hajzata (amolyan apródfrizura-féle) alighogy takarja fülüket. Sem bajszuk, sem szakálluk nincsen. A nők hajviselete, hajkezelése gondosabb. Az egyik dáma hoszszú nyakán ülő roncsolt arcrészt gazdag csigázatú haj koronázza. A hajat színarany füsttel futtatta be a hajdani aranyozó szobrász. Egy másik — kezét imára kulcsoló — álló alakos női szentünknek fejéről két ágban hullámzik kékpalástos vállára hosszú, kibontott, gyönyörű hajzata. (Éppen húsz éve Esztergomban fedeztük fel kortársát és rokonát, az „esztergomi Madonnát".) Pompás, gyöngyökkel díszített hajháló borítja egyik nőalakunk fejét. A díszes háló alól gazdagon variált fonatok keretezik a — sajnos roncsolt — arcnak két oldalát. A hajfonatok románkori szalagfonataink pompáját idézik fel. E hölgynek hajához és hajhálójához hasonló fejdíszt újra csak az 1330-as években írt és festett Anjou legendárium miniatúráin láthatunk. Talán még ide — szobraink viseletéhez s testének ápolásához — tartozik a középkori mani-és pedikűrösök dolga. Mert szobrászaink nem csak a hajakat fonták, vagy sütötték — vassal — kunkorira; a bajszok s szakáilak borbélyremekein kívül gondjuk volt modelljeiknek kezére, lábára, sőt kéz- és lábkörmeire is! Mert lettek légyen a mi szobraink alakjai mezítláb, vagy cipellőben, bütykös, ápolatlan kezű- lábú szobormodell egy sem akad közöttük. Szobrászaink tehát jeles borbélyok és kiváló manikűrösök és pedikűrösök is voltak. Igaz — kőben . . . Női fej torzója, gyöngyös hajhálóval Női szent torzója, keblére omló hajjal