Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - H. Boros Vilma: Rózsadombi gyermekkor a század elején

messzi Pesten mindenki sápadt, sovány, angolkóros penészvirág, mint a növények télen a pincében. Mekkora volt elcsodálkozásom, mikor nagyritkán Pestre mentünk, s ott éppen olyan embereket láttam, mint amilyenek mi voltunk! S amikor már Pestre jártam gimnáziumba s osztálytársaim „pestiek" voltak, egyre több meglepő felfedezést tettem . . . Sokoldalúan tehetséges, nagytudású embereknél (s családjukban) gyakori — különösen tanároknál, akik mindig a gyerekek felett lebegnek, a tudás és hatalom iszonyú magasságában —, hogy azt hiszik, mindent jobban tudnak, mint mások, sőt: hogy mindent tudnak, azt is, ami nem is tartozik szakmájukhoz. Nos, ez a felfogás virágzott nálunk, s ezt az öntudatot csak lassan kezdték ki bennem a gyarapodó élettapasztalatok. Sokmindenre csak félszázad múlva jöttem rá; például házunk felépítésének és egész életberendezésünknek elméleti voltára, hibáira. Ennyi féltés, óvás, edzés ellenére — talán alkati gyengeséggel, és két világháború nélkülözéseivel terhelten — egyikünk sem lett igazán egészséges. Igaz: rendkívüli teljesítményekre voltunk képesek. Az első világháború alatt északra néző emeleti sarokszobámban — mikor az egész emeleten nem volt fűtés — végesvégig kitartottam, mialatt a család többi tagja egy gyéren, de mégis fűtött szobában zsúfolódott össze. A második világháború idején két télen át ugyanott laktam — azzal a különbséggel, hogy már az ablak is kitörött, s csak egy rozoga függöny zárta el az ablaknyílást. A mellettem levő fürdőszobában a víz befagyott, s én ezen a jégen tartottam a lóhúst, amelyet öcsémmel a Rybár professzor szemközti kertjében agyonlőtt lóból hasítottunk ki. (Domanovszky Sándor professzor hozta a ló elestének hírét.) Öcsém úgyszintén szívós ember volt; halála előtt pár héttel még a Tátrában járt, tudományos kutatásokat végezve. A kemény nevelés nem saját találmányunk volt; gyakran találkoztam vele külföldi könyvekben, kortársak életrajzában is. A század elejének eszménye ez a spártai nevelés, az elkényeztetéstől való félelem — az érzelmek terén is. „Ne érezze a gyerek, hogy szeretik." „Nem szabad, hogy gyerekek a felnőttek terhére legyenek." Hallottam, amikor a felnőttek egymás közt ilyesmiket beszéltek. Kemény lószőr matracon aludtunk, párna nélkül. Paplant nem ismertünk, pokróccal takaróztunk (ma is gyermekkori teveszőr takarómat használom). Kertünkben az utakat apró, éles kövekből álló sóder fedte, s nem puha homok, sem nem gömbölyű kavics. Mi ezen a sóderen jártunk mezítláb. Anyámék Pesten a finom, puha homokban nőttek fel, bizonyára nem is tudták felfogni, hogy kicsike gyermektalpainkkal milyen kín volt ezen járni. A fűre lépni nem volt szabad (pedig az bársonyos, finom volt). Ha viszont két kezünkkel „utakat" sepertünk magunknak, kikaptunk, és reggelre Nagyapa begereblyézte őket. De azért mindig újra próbálkoztunk — és mégis szerettünk mezítláb lenni, mentesen a harisnyától és cipőtől. Ha a felnőttek nem vették észre, sárban, vízben is pancsoltunk. Szellemi téren is megnyilvánult a szigor. Ha olvasnivalót kértem, utazások és felfedezések történetét kaptam. Arra tanítottak, hogy mindent nézzek meg a térképen, ahová könyvem vezet. Miután „Kane, a sarkutazó"-t elolvastam, újra északi sarki utazást kértem, mert „ott már jól kiismerem magam". Ezzel a mondásommal sokat csúfoltak. Hiszen erre az időre esett az Északi Sark elérése. Egyszerre két tudós, Peary és Cook is állította, hogy felfedezte. S volt aki hitte, volt aki nem; nagy volt körülöttük a vita. „Vilmát kell elküldeni oda — mondták a családban —, ő már kiismeri magát az Északi Sarkon." Sokan használják Pesten ezt a mondást: Megelőzött Moskovics . . . De csak kevesen tudják, hogy ebből az időből származik. Ma is látom magam előtt a plakátot, rajta az Északi Sarkot. (Persze a „sarok" úgy áll ki a földgolyóból, mint az iskolai glóbuszok tengelye.) Hátulról érkezik a sarkutazó prémes csuklyával — és a sarkon egy vadonatúj cipőt talál! Csalódottan felkiált: „Megelőzött Moskovics anatómiai cipőgyár!" Az útleírásoknak köszönhetek igen sok földrajzi ismeretet. S amikor pl. a Rádióban hallom „Magellán áriáját", megdöbbenek: ő hajózta körül először a földet — s most operahős lett ? Még jobban összeborzaszt Julius Caesar áriája, hiszen őt szorongva fordítottuk az iskolában latin órákon — és most itt énekel a szobámban, s mégcsak nem is latinul! Nyáron egész nap kint voltunk a kertben. Pici korunkban földre terített takarón. Felcseperedvén, a kertnek számunkra rejtélyes, nagy területén fedeztük fel a világot. Minden fa, minden bokor levelét begyűjtöttük, bogyóikat tanulmányoztuk, megízleltük. Ma is emlékszem, milyen keserű volt az orgonabokor levele, de a rózsáé szinte illatos. Akkor még sok gyönyörű fa és bokor volt a kertünkben. Virágerdő, illatfelhő — s tömérdek tarka bogár, lepke, szitakötő tanyázott rajtuk. Hátul, a ház mögötti gyümölcsösben nagyobb volt a szabadságunk; szerettem a fűben ülni és nézni a sok apró kis virágot, a kék és piros tyúkhúrt (babaszobám apró vázáiba jól illettek „rózsának"), s a még ennél is kicsinyebb, miniatűr virágokat, melyeknek nevük sincs, s már mind eltűntek. Mások jöttek helyükbe, amelyeket tudományosan „gyomnövényeknek" neveznek. Hirtelen teli lettek a kertek harangvirággal, aztán meg apró lila virágú aszterrel. Nem hinném, ha nem láttam volna, hogy a kis mezei virágok is olyanok, mint a vándormadarak: jönnek, továbbmennek, eltűnnek. Öcsém, aki a botanika tudósa lett, egyszer cikket is írt kertünk félszázados történetéről, fényképekkel illusztrálva. Nyári rossz időben, meg ősszel a nagy üveges veranda volt a tanyahelyünk. Házunk épülésekor még nem volt beüvegezve, s a madarak szabadon repülhettek át a pillérek közt. S amikor a közöket már üveg fedte, nekirepültek szegények — és holtan estek le . . . Mert egészen szabadon mégsem volt jól kihasználható a veranda: négy nagy, földig nyíló ajtaja és számtalan külön nyitható ablaka lett. Különféle függönyök is védték a nap ellen, így mindenkor kellemes hely volt. Mindnyájunknak, de különösen nekem mindig mérhetetlen szomorúságot okozott a télre fordult idő, amikor a hideg miatt be kellett költöznünk az ebédlőbe, melyből a veranda nyílt. Ablaka előtt óriási diófa állt, mindnyájunk kedvence, s így „sértethetlen", bár szobánkat nagyon elsötétítette. Más szomorú következménye is volt a télies világ beálltának. Nyáron öcsémmel szabadon kalandoztunk a környező üres telkeken. A telkek között — a mai Paizs utca helyén — a hajdani szőlőkből és gyümölcsösökből kidobált kövekből hegygerinc keletkezett, benőve mindenféle bozóttal, főképp kökénnyel. Hol sűrűbb, hol ritkásabb volt a bozótos, de mindenkor érdekes és változatos. Bátyám, aki már gimnazista volt, nem tartott velünk, lenézett minket, és újonnan tanult tudományával büszkén mormolta ajkai közt: „zu dumm"! milyen buták! Miket játszottunk? Tulajdonképpen kicsi volt a választásunk. Talán a fantáziánk hiányzott hozzá. És csak hárman voltunk s korban semmiképpen sem összeillők. Minden búvóhelyet eleve ismertünk, könnyen megtalálta a hunyó a búvókat. Volt egy nagy játszótér, ott a felnőttek kroketteztek, s így a neve krokettér volt. A fogó kiszámolására volt egy mondókánk ennek a népzenekutatók pár éve nagyon megörültek, mert nem ismerték. így hangzott: Hódom, hódom, hód világom, Neked adom a kalácsom, Hipsz, hopsz, ládilopsz, Ha te engem ma megfogsz! 36