Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - H. Boros Vilma: Rózsadombi gyermekkor a század elején

Egyszer vendéggyerek volt nálunk, s azon tanácskoztunk, mit játsszunk. Azt javasoltam: játszszunk a Krokettéren Hódomot. Az idegen gyerek riadtan nézett rám, mintha idegen nyelven beszélnék. Meg kellett magyarázni neki a titokzatos szavakat. Játékaink nagyon felnőttesek voltak. Apám lepkéket gyűjtött, a bátyám bogarakat, az öcsém növényeket (később ezek tudósa lett) — és nekem mindezeket ismernem kellett s tudnom latin neveiket. Tulajdonképpen felbecsülhetetlen kincs lett számomra is a természet titkainak e közvetett megismerése; másképpen nézek mindent, mint egy városi ember. Dűlőút vezet az erdő szélén: íme az erdőnek más a földje, mások a virágai, mint a mezőnek, mint a tarlónak. Ma sem tudnám csokorban összevegyíteni az erdei és mezei virágokat. És akkor még milyen gazdag volt a dús erdők, ligetek világa! A tömérdek színes hátú bogár, a nagybajszú cincérek, a pattanó bogarak! Röpködtek a kékszárnyú boglárka lepkék, s ahányat léptünk, annyi szöcske iramodott a levegőnek a Normafa melletti nagy mezőn — némelyik csodálatos vörös szárnyat terjesztett ki repülés közben. Ami természet volt, annak szabad bejárása volt házunkba, gyermekéletünkbe. Megmaradt gyermekrajzaink legnagyobb része állatrajz, de nem természet után, hanem a nagy Brehm-könyvekből. Sokat jártunk az Állatkertbe és a Múzeum Állattárába is. Ez akkor a Nemzeti Múzeum épületében volt; a második udvaron balkéz felől egy óriási csarnokba léptünk be, amelyben hatalmas mammut csontváz állt. Az én élettapasztalatom mindezek alapján az volt, hogy az egész világ, az élet szívszorítóan unalmas és egyhangú. Mert mit csináljon egy szegény „filosz" egy természettudományos családban, és egy botfülű a zenészek közt ? Mert zene, az megintcsak volt a házban. Anyám családjának minden tagja rendkívül muzikális volt. Nagyapámnak abszolút hallása volt, fiatal tanító korában orgonált. Engem is próbált zongorázni tanítani, egy Diabelli füzetből játszottam vele négykezest, keserves gyötrelmekkel, mígnem Nagyapa érzéketlen fülem és ügyetlenségem láttán, csüggedten feladta a reménytelen küzdelmet. Ma sem tudom felfogni, hogyan lehet úgy zongorázni, hogy a két kéz különbözőt játszik ... Az életem nagy csodái közé tartozik, hogy később a zene iránt mégis kinyíltam, a gyermekkori nagy szenvedések ellenére . . . Amikor a verandáról be kellett költöznünk a szobába, elkezdődött a szertartásos séták ideje. Ekkorra a dűlőutak már járhatatlanok voltak, s így azokon az utcákon kellett járnunk, amelyek már úgy-ahogy rendezve voltak. Ismerkedtünk más, itt fent lakók házaival. Velünk szemben lakott a ,,méltóságos úr". Ez akkor ritka és nagyon megtisztelő cím volt. Később tudtam meg, hogy tulajdonosa, Oettl Ferenc volt a „Rózsadomb" és a Rózsadomb Egyesület megalapítója. (A Rózsadomb Egyesületnek a fasorok ültetése, gondozása és sok más az érdeme.) Ő szorgalmazta a szőlők kiveszése után üressé vált földek parcellázását villatelkek számára. De mi már csak úgy ismertük a magányosan élő öregurat, amint hosszú fekete kabátban, rogyadozó léptekkel rótta az utcákat és reszkető kézzel nyúlt a szél által letört száraz ágak után, hogy összegyűjtve hazavigye gyújtósnak. Szomszédja, Leiszter bácsi csirkéket tartott. Ide apámmal néhányszor beléphettünk, májusban, amikor a réten tömérdek cserebogár repkedett és mi nagy élvezettel futkostunk-kapdostunk utánuk. Az elfogottakat papírzacskókba gyűjtöttük, s elvittük a csirkéknek. A következő kert Pitzekéké volt. Nekik volt egy kis kutyájuk. Akkoriban még mindenütt csak léckerítések voltak. Amikor egyszer arra sétáltunk — bátyám ment belül a kerítés mellett, én kívül —, a kutya váratlanul éles ugatásba kezdett. Bátyám ijedten ugrott félre, s engem úgy meglökött, hogy a keskeny gyalogjáróról az árokba gurultam. (Bátyám csak a képeken szerette az állatokat, az elevenektől később is félt.) Ahol most a Zivatar utca és a Zárda utca (ma Rómer Flóris utca) sarkán egy óriási bérház áll, sokáig üres telek húzódott. Csak egy kis viskóban laktak, és sokan is lehettek, mert rengeteget mostak, s a ruhát a léckerítésre terítették ki száradni. Sétáink nagy élvezete volt minden egyes ruhadarabra rábökni és mondani: „Tiszta, tiszta, tiszta!" így vált ez az útszakasz földrajzi fogalommá, s gyakran kértük anyámat: menjünk a „Tiszta, tiszta, tiszta" felé. Ha visszagondolok erre a balgatag szórakozásra, mindig újra ráeszmélek, mennyi türelemre van szükségük a felnőtteknek! Ezt a szót három szájból vagy százszor ismételve végig kellett hallgatniuk . . . Egy másik úticélunk a „kecskéhöz" sétálás volt. A Bimbó utca külsőbb részén az egyik kertben — az autóbuszból ma is sokszor nézek le rá — két kecske legelészett: Iza és Kozma. Remek szórakozás volt látni két élő és mozgó állatot; a kerítésen át fűcsomókkal etetni is lehetett őket. Néha furcsa hangokat adtak: mekegtek. Ha errefelé tovább mentünk — de azt csak száraz időben lehetett megtenni, a feneketlen sár miatt — a Honvédsírhoz értünk, az Alvinci és Bimbó út találkozásánál. A szép, neoklasszikus stílusban épült kripta Schnittenhelm Ede honvédtiszt emlékét őrizte, aki itt esett el 1849-ben, Buda ostroma idején. Német névvel, magyar szívvel szolgálta a hazát — mint családomnak oly sok tagja. Nemrégiben arra járva, nyomát sem találtam a megható emléknek. Legszívesebben sírva fakadtam volna, annyira fájt a kegyeletsértés, amely ezt a kis kriptát száműzte innen. A körülötte levő telkeket már előbb beépítették; azelőtt itt virult — az egész vidéken egyedül itt — a szubalpin lila aszter. A Pusztaszeri körönd mellett vörös téglából épült fináncház emelkedett; a Budapestre behozott élelmiszereket itt kellett megvámolni. Vámolást soha sem láttunk — a fináncház talán elriasztotta a vidékieket. így a fináncoknak nemigen akadt dolguk, s hogy a semmittevés lélekölő unalmát elűzzék, házuk előtt miniatűr kertet készítettek: apró virágágyakat, kővel, kaviccsal, csigákkal körülrakva. Mi szájtátva bámultuk e tarka kis szigetet, a különben egyhangú vidéknek ezt a színpompás díszét. A dűlőutaknak akkor még nem volt nevük. Mi némelyikét elneveztük. Ilyen volt például a „Négy jegenye" (ma Vend utca). Erre is csak száraz időben lehetett járni. Sajnos, végig kellett néznünk, hogyan fogynak el a jegenyék, végül csak egy jegenye maradt — majd azt is elseperte a mohó település. Odább, a Cimbalom utca sarkán lakott a „szamaras Pista", aki szamárfogatán fuvarozott ezt-azt. Kapujuk előtt sokáig megmaradt a kerékkel mozgatható szívó-nyomó kút. Egy másik ilyen kút a mai nagy üzletház előtt állt. Milyen hallatlanul nagy esemény volt számomra — ebben a teljesen elzárt világban — > amikor 13 éves koromban először vittek színházba! A Várszínházban voltunk, a Liliomfi előadásán. Akkor még teljesen úgy játszották, ahogy Szigligeti megírta. Ma is emlékszem minden részletre, díszletre, a színészek játékára — s talán ettől az, engem egészen elbűvölő élménytől datálódik nagy vonzalmam a biedermeier világa iránt. Egy addig ismeretlen, új világ, színes és ragyogó . . . Ahol nem csak állatok vannak, élő vagy festett, kitömött meg gombostűre szúrt állatok . . . De ezzel már egy más fejezet kezdődik: a komolyabb tanulás kora. 37