Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - Dr. Fodor László: Az agglomerációról támadt vitához

ügyi erőforrásokat, ugyanakkor a hosszabb távra szóló koncepciók megalkotásakor — a realitásokra való hivatkozással — alapvetően röghöz kötött marad. Ez az alapvető ellentmondás érződik a budapesti agglomeráció fejlesztésére vonatkozó javaslatokban is. Nem egészen értem például, hogy a tanulmányomban kifejtett koncepció miért emlékeztette vitapartnereimet a párizsi régió fejlesztési sémájára. Messzemenően egyetértek azzal, hogy a budapesti és a párizsi agglomeráció fejlesztése más és más megközelítést igényel. Talán ebbe a kérdésbe nem is érdemes mélyebben belebonyolódni — annak ellenére, hogy a Preisich Gáborék által felsorolt különbségek éppen nem a legtipikusabbak. Különösen vitathatónak érzem azon kijelentésüket, hogy Párizsban a kapitalista rendszer teszi lehetetlenné a meglevő városrészek egyidejű, tömeges rekonstrukcióját — „ . . . mivel az épületek és telkek általában magántulajdonban vannak". Úgy vélem, a szerzők előtt is közismert a francia fővárosban folyó városrekonstrukciós jellegű munkák volumene, száma, ezek párhuzamossága; mindennek tükrében fenti megállapításuk nem helytálló. Az viszont tény, hogy Budapest környéke szerepének megítélésében alapvető szemléletbeli ellentét van köztem és az általános rendezési terv, valamint a legújabb tervkoncepció készítői között. A vitacikk azt a nézetet tulajdonítja nekem, miszerint „az egész agglomerációt egysíkú, hasonló elemekből álló, mintegy óriási lakótelep gyanánt" fogom fel. Nyilvánvaló, hogy ez a megállapítás a fejlesztési tengelyekbe történő koncentrált telepítés alapvető meg-nem-értéséből fakad! Hiszen éppen a koncentrált telepítéssel nyílnék mód arra, hogy a Budapest környéki övezet a legváltozatosabb lakásépítési igények kielégítésére nyújtson lehetőséget (a koncentrált, magas beépítésű övezetek mellett alacsony beépítésű, családi házas területek kialakítására, azzal az előnnyel, hogy mindez átgondolt településszerkezeti váz keretében valósulhatna meg). Lényegében ugyanez a válaszom Zoltán Zoltán megjegyzésére is. Szerinte koncepcióm az agglomeráció déli részének „fejlesztésére jóformán semmiféle tervezetet nem ad". Ha e területre kialakítható lesz egy átfogó koncepció, semmi sem akadályozza azt, hogy a hiányzó intézményrendszer „komplex kifejlesztése" az agglomerációs övezet déli részein megvalósuljon. És ki kívánhatná, hogy: „A Duna-kanyar festői szépségű vidékein, Budakeszin vagy Szentendrén, több emeletes lakótelepekkel rontsuk el a táj jellegét és üdülési értékét?" Ilyet a magam részéről sem javasolok; ha cikkemet figyelmesen elolvasták, ez abból nyilvánvalóan kiderül. A demográfiai előrebecsléseket és a lakásszükséglet megítélését illetően a szerzők vitatják, hogy a koncepciómban egy elfogadható lakosságszámból indultam ki; következésképpen a szerintem építendő lakások száma is magasabb az — általuk — indokoltnál. Ezzel kapcsolatban a következő a véleményem: a) Az általam javasolt koncepció az ezredfordulónál lényegesen hosszabb távra szóló fejlődés számára kíván keretül szolgálni; ezt egy adott időpontra tervezett vagy becsült lakosságszámmal egybevetni: alapvető elméleti hiba. Ami pedig az elvileg felépíthető lakásszám és az időtáv viszonyából eredő „abszurditást" illeti: abból kell kiindulnunk, hogy egy koncepció mindig a fejlődés kerete, konkrét időtáv nélkül. Nagy hiba az időtényezőt és a koncepció nyújtotta elvi lehetőséget összekeverni. Egy koncepciónak mindig az ad értelmet, hogy az adott térség fejlődésének népgazdasági érdekeinkkel összhangban levő elvi lehetőségeit igen hosszú időre — ha úgy tetszik, 50— 60 évre is! — feltárja. Ez a legfontosabb cél! b) A jelenleg elfogadott demográfiai előrebecslések szerintem vitathatók; főként a számításba vett népesedési tendenciák tartóssága nem tűnik megalapozottnak. Mindez összefügg népesedéspolitikai és életszínvonal-politikai intézkedéseink kedvező hatásaival, a demográfiai hullám produktív korba kerülésével, e korosztályok bővített újratermelődésének fokozódó ütemével stb. c) Mindezek tükrében rendkívül veszélyesnek tartom a 2,6 fős átlagos családnagyságot venni a lakásépítési program alapjául. Annál is inkább, mert ez egyrészt elvi alapot teremt a kedvezőtlen lakásstruktúra konzerválásához (ilyen feltételezés alapján ún. nagylakások építésére az indokoltnál kisebb arányban van csak szükség), másrészt a meglevő és építendő lakások kedvezőtlen összetétele újratermeli a lakáshiányt, továbbá lehetetlenné teszi a beköltöző népesség bővített újratermelődését. Egy hibás lakásépítési koncepció önmagában is kedvezőtlen demográfiai tendenciák forrásává válhat. Preisich Gáborék a mennyiségi lakásszükségletet az ezredfordulóig — a jelenlegi 120 ezer tényleges hiány, valamint a népességnövekedés révén várható 150 ezer többlet lakásigény alapján — 270 ezer újonnan építendő lakásban határozzák meg. Írásukból nem derül ki világosan, hogy e lakásmennyiség meghatározásánál figyelembe vették-e az általuk képviselt koncepció rendkívül magas szanálás-igényét, amely törvényszerű velejárója az elavult városrészek fejlesztésének. A meglevő városrészek átépítésének egyre sürgetőbb igényéből a szerzők azt a következtetést vonják le, hogy „ . . . a lineárisan koncentrált telepítés tehát szóba sem jöhet". Szerintem e megállapításnak a fordítottja igaz. Csak egy lineárisan koncentrált telepítés mellett reális célkitűzés a városrekonstrukció. Ezt egyébként vitapartnereim is érzik, mert megállapítják, hogy: „Mindemellett Budapest s környéke rendezési tervének határozott tendenciája — az adottságok figyelembevételével és az általuk megengedett mértékben — — a fejlesztés koncentrálása, fejlesztési tengelyek és súlypontok kialakítása." E ponton véleményünk nagy mértékben közeledett egymáshoz; úgy tűnik, vitánk a koncentrált formában történő lakásépítés mértékére korlátozódik. Nyilvánvaló, hogy a fejlesztési tengelyekbe koncentrált lakó- és munkahely telepítés elsősorban Budapest északi irányú növekedésével kezdődhet meg. Éppen ezért az észak-budai és északpesti fejlesztési tengelyeknek kiemelt jelentőséget lehet tulajdonítani. A többi fejlesztési tengely konkrét iránya további vizsgálatokat igényelhet (nem állítom, hogy az általam javasolt fejlesztési koncepció az egyedüli helyes megoldás). Elképzelhető, hogy a részletesebb elemzések, számítások eredményeként olyan újabb variánsok merülnek fel, amelyek a fejlesztési tengelyek irányának és mértékének ma még nem ismert lehetőségeit tárják fel. A kelet-nyugati fejlesztési tengelyek szerintem is további megalapozott, mélyreható — és főleg előítéletektől mentes — vizsgálatokat igényel. Zoltán Zoltán érvei azonban nem cáfolják, hanem — úgy tűnik — a fejlesztési irány realitását erősítik. Az M 3-as út a jelenlegi 3-as utat olyan mértékben tehermentesiti majd, hogy az — megfelelő korszerűsítés után — alkalmassá válhat a fejlesztési tengely közlekedési igényeinek kielégítésére. Az alapvető problémát én is a közművesítésben látom. Véleményem szerint a koncepcióalkotás mai szakaszában a következőkből kell kiindulni: 1) Nincs külön Budapest mint nagyváros, és nincs külön 44 település mint alacsony családi házas övezet. A budapesti agglomeráció nagy távlatban nem szűkíthető le a jelenleg annak tekintett 44 településre. 2) A távlati népességszám meghatározásánál semmi sem indokolja, hogy a letelepítendő népesség területi megoszlását valamiféle közigazgatási határrendszerből kiindulva végezzük el. A budapesti agglomerációban letelepítendő népesség távlati nagyságrendjét úgy kell meghatározni, hogy nem teszünk különbséget a Budapesten illetőleg a környéken letelepítendők között. Tehát e vonatkozásban is az agglomeráció egészében kell gondolkozni. 3) A fejlesztési tengelyek közül elsőként a két északi irányú tengely kialakítására nyílik mód; a többi fejlesztési sáv meghatározása további részletes vizsgálatot igényel. Lényegesnek tanom a fejlesztési tengelyekbe történő koncepcionális lakó- és munkahely telepítés elvének elfogadását, hogy ez képezze a koncepcióalkotás alapját. Következésképpen vitatok minden olyan demográfiai hipotézist, amely külön határozza meg a főváros távlati lakosságszámát, és külön prognosztizálja Budapest környékének népesedési viszonyait. Nyilvánvaló, hogy a koncepcióktól függően teljesen eltérő demográfiai hipotézisek dolgozhatók ki, hiszen a népesség területi elhelyezkedését végső soron a lakástelepítés határozza meg. Ha mindenáron érzékeltetni akarjuk a közigazgatási elkülönülést, akkor az ország demográfiai és urbanizációs tendenciáit figyelembe véve határozzuk meg a budapesti agglomeráció területén letelepítendő és ellátandó népesség különböző időtávlatú volumenét. Ezután a lakó- és munkahely telepítési koncepciók alapján vizsgáljuk meg, hogy a letelepítendő népesség hogyan helyezhető el legcélszerűbben az agglomeráció területén; és csak ezt követően határozzuk meg külön Budapest és külön a környék különböző időtávlatokban várható népességszámát. A fővárost elkerülő vasútvonal szükségességében Zoltán Zoltán és közöttem nincs vita. Szerintem ma teljesen lényegtelen, hogy ez a vasútvonal északról vagy délről kerüli el a fővárost (bár a MÁV-tól — amelyet rosszul értelmezett vasútüzemi megfontolások is vezetnek — függetlenül a déli vonalat tartom gazdaságosabbnak). Az a fontos, hogy az elkerülő vasútvonal létrejöjjön. Az infrastrukturális fejlesztések színvonala a népesség térbeli elhelyezkedésétől is függ. Másrészt az is alapvető kérdés, hogy az időtávtól függően mit tekintünk „fejlett infrastruktúrának". A legnagyobb problémát számomra Zoltán Zoltán cikkében két kérdés okozta. Az egyik: Zoltán Zoltán vitatja, hogy elegendő- e és közgazdaságilag szakszerű-e egy olyan követelmény megfogalmazása, hogy „a jelenlegi feszültségek feloldása csak abban az esetben képzelhető el nagy távlatban, ha az infrastrukturális ágak fejlesztésére fordított beruházások növekedési üteme tartósan meghaladja a nemzeti jövedelem növekedési ütemét". Ezt a megállapításomat vitatva, szakszerűtlen érveléssel igyekszik bizonyítani, hogy „nem biztos, hogy az infrastrukturális fejlesztések akkor hozzák a leggyorsabb és legkézzelfoghatóbb eredményeket, ha csak általában többet fordítanánk rájuk". Sajnálatos, hogy Zoltán Zoltán nem értette meg: az általam kifejtett gazdaságpolitikai — és ebből eredően beruházáspolitikai — alapelv lehetőséget teremt növekedési egyensúlyzavaraink enyhítésére. Hogy ezt milyen fejlesztési politika keretében oldjuk meg, ez az infrastruktúra területén pl. a feszültségek jellegétől függ. A másik vitatott kérdéshez: a fővárosi ipar növekedési pólus jellege bizonyított tény. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a főváros ipara növekszik, vagy hogy a főváros ipara az országos átlag feletti ütemben növeli termelését. Növekedési pólus jellegéből a bővülő termelés tendenciája következik, azzal párosulva, hogy ez a növekedés — hatásait tekintve — a tudományos-technikai forradalom hordozója és az országos ipari fejlődés előrevivő ereje. Más oldalról: a növekedési pólus jelleg ab-29