Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - Vargha Balázs: Kolozsvári Grandpierre Emil és az urbanisztika

körülötte van: a ruhadarabok, bútorok, használati tárgyak, még a szagok is. Mindez így szintén nem az író tapasztalata, hanem egy másik regényhősének a sejtése. Gazsi — A nagy ember — egyetlen merész ugrással akarja bevenni Pestet. A pestiek pénzét. Apróhirdetéssel keres olyan ügyfeleket, akik az ő zseniális szisztémájával akarnak munka nélkül milliomossá lenni. Hárman jelentkeznek. „Először a Wesselényi utcába ment. A cseléd szűk és gyanútkeltően sötét lakásba vezette, ahol sűrű fokhagymaszag terjengett. A szék, amelyre letelepedett, recsegett. Sápadt arcú, halszemű, kövér ember fogadta, lehetett úgy ötvenéves. Rejtelmesen viselkedett. Mikor Gazsi fölemelte a hangját, ujját szájára téve, bő szemhunyoritások között figyelmeztette, okosabb, ha halkabban beszél: társa a szomszéd szobában tartózkodik, közös érdekük, hogyha keresetre van kilátás, abból más, mint ők ketten, ne részesedhessen." A halszemű érdeklődése fokrólfokra elfonnyad a felkínált módszerek iránt, s ugyanígy kudarcot vall Gazsi a Wekerle utcában és a Vámház körúton. Az ifjú ötlettulajdonos háborogva, vérbeborult szemmel száguld a reménytelen város utcáin. „Csak néhány napi háborgás után csillapult le kissé: rájött a rejtély nyitjára. Elég volt a három szűk, rossz levegőjű, nyomorúságosan bútorozott szobára gondolni, ahol a csalódások érték, máris nyilvánvaló magyarázatot talált az üzletemberek megfoghatatlan vonakodására. Elkeseredett pénzügyi kalandorokkal boronálta össze rossz sorsa." És ha a három zugüzletember jött volna el Gazsi albérletébe, ahol a háziasszony felajánlotta üzleti tárgyalásokra „az előkelőségnek valami halvány nyomát" őrző ebédlőjét? Ez a környezet sem ébreszthetett volna több bizalmat a meggazdagodás tudósa iránt, mint amennyit ő érzett a Wesselényi utcai fokhagymaszagot szimatolva. Mikor Gazsi ebbe a csodát nem tévő akciójába belekezdett, éppen a feleúton volt a pécsi egyetemistanyomor és a mégiscsak kivívott pesti üzleti karrier között. Második nekifutása már reményteljesebb: egy gellérthegyi villába férkőzik be, ahol „Livrés inas vette el a kalapját, elkérte névjegyét, a hallba vezette s leültette." A villa tulajdonosa Blumenfeld, a pénzember, aki mellesleg filmeket is finanszíroz. Gazsi a filmelmélet szakemberének nevezi ki magát, s a többi már megy magától. Kolozsvári Grandpierre Emil afféle Aladár-szerepet oszt ki Gazsinak Blumenfeld vállalkozásában. Aladárnak — ezt már csak mi, idősebbek tudjuk — azokat az „őskeresztény" urakat nevezték, akiknek alkalmazásával eleget tettek a vállalatok a „zsidótörvény"-nek. Csakhogy A nagy ember 1936-ban jelent meg, amikor a zsidótörvénynek még előszele sem fújt nálunk. Az író öt évvel előre látott. De kegyelmes is volt hőséhez. Gazsi a regény végén bejelenti: most már elég pénze van ahhoz, hogy eposz írására szentelje életét. A másik lehetőség — a rosszabbik — csak barátjának (az írónak) rémlátomásában cikkan meg: „Emelvényen látta Gazsit, amint kemény, katonás mozdulatokkal szónokol. . . Kezdetben alig néhányan hallgatják, kezdetben harminc-negyven ember előtt beszél. De a tömeg nőttön nő, lassan elárasztja a teret, Gazsi szavait hangszórók továbbítják, megtelnek hangjával az utcák, s az emberek állnak fagyban, esőben, rekkenő hőségben, s hallgatják az igét . . . Egyszerre Gazsi fölemeli a karját, a tömeg megindul zúgva-hömpölyögvedübörögve ..." Gazsi, a magyar Hitler — nem, azt azért mégse . . . Pokol és paradicsom Mikor Kolozsvárról Pécsre ment Grandpierre Emil, elrettentő tapasztalatokat szerzett a hazai lakásépítészetről, albérlet-kereső útjain. „A lakások a legtébolyultabb alaprajzok szerint épültek, mintha egy különös versenyben a tervezők minden képzeletüket megfeszítve harcoltak volna a tgyakorlatiatlanság pálmájának/t elnyeréséért. Egyik lakásban az éléskamra a szalonból nyílt, a másikban a fürdőszobába a konyhán keresztül lehetett bejutni, a harmadikban a szalont a konyhától egy üveges ajtó választotta el. E változatos alkotások tervezői gondosan ügyeltek rá, hogy a ház lakói állandóan akadályozzák egymást, akár tisztálkodni, akár gyarlóságunkat döntően bizonyító szükségleteiket elvégezni, akár aludni, akár szórakozni kívánnak. Semmibe sem lehetett belefogni anélkül, hogy valaki Valakinek a terhére ne legyen." Ebben a felháborodott jellemzésben is felismerni vélem az író prófétai vénáját. Az ördögien félretervezett lakásokat ugyanis azóta még rettenetesebbé fejlesztették a társbérletek, lakásleválasztások, átépítések. Igaz, azt is hangsúlyozza: „A kiadó szobák . . . nem azért voltak alkalmatlanok lakás céljára, mert mintegy kihasították őket egy egységesnek elgondolt fészekből, hanem már a tervezés pillanatában s nemcsak a betolakodó albérlő, de az őslakók számára is." De azért a legbalkezesebb alaprajzot is tovább ronthatja a nyomor sugallta ötletesség. Ezek a torz lakások az író sejtése szerint egy nagy összeesküvésbe illeszkednek bele: „Mint annyi más intézménynek, öntudatlan célja ennek is az egyéni élet elfojtása volt." Itt is, mint sok más helyen, a szatirizáló kedve játszik, amit ő maga is legjellemzőbb képességének tart. Mivel mindnyájan napról napra beleütközünk ésszerűtlen, bosszantó intézményekbe, intézkedésekbe, hajlandók vagyunk elfogadni ilyen merész írói gondolattársítást is: az építészek az individuum elkorcsosítására esküdtek fel. * Albérlet-bugyrok után ő főbérlő lett, sőt válogathatott a hajlamait szolgáló lakások között, tgy jutott el a Bem rakparti édenbe, amelyet Az utolsó hullám című memoár-regényének elején olyap érzékletes gyönyörűséggel ír le. Ez sem lett végleges lakása, de az olvasó megérti, hogy miért éppen ezt méltatta megörökítésre: „A ház előtt fasor, fölötte kilátás a túlsó partra. A rekamiéről a Dunát láttam, délelőtt napsütésben, ilyenkor az apró hullámok visszfénye a menynyezeten játszott. Meztelenül napoztam az ágyon, azzal a különös, jóleső érzéssel, hogy víz vesz körül mindenfelől, a mennyezeten fodrozódó hullámok ugyanúgy csobogtak, mint az igaziak lent a Duna tükrén. Valahányszor hajó haladt el a házhoz közel a folyón, fordított árnyéka végigvonult a falon. Délutánra megváltozott a kép, alkonyat után néha húsz-harminc percig a Duna kéken tündökölt, világos és ugyanakkor valószínűtlenül mély, kék színben . . . Az esti Dunát arany és zöldes fények pettyezték, a túloldali villanylámpák s az újabban felállított neonégők jóvoltából. Sétálók a járdán, szerelmesek és nyugdijasok a padokon, fel-fellobbanó öngyújtók, gyufaszálak, cigaretták." Az igazi individualisták, a gyerekek tudnak így örülni a mennyezetre vetítődő fényjátékoknak. Grandpierre Emil azonban nem igazi gyermek, sem nem igazi individualista. Őt háborgatni szokta az a gondolat, hogy miért nem lakhat mindenki kényelmesen, ízlésesen, paradicsomi módon. Amit ember elronthat A Bem rakparti gyönyörök sem voltak teljesen háborítatlanok. Leírásuk így folytatódik: „Gyér forgalom az úttesten, olykor ádáz nyikorgásokkal, sokan a kocsijuk fékjét ott próbálták ki." (Ez már inkább individualista-ízű megjegyzés: miért éppen az én ablakom alatt fékpróbáznak, mért nem másoké alatt.) De ez csak szúnyogcsípés-méretű ártalom a budai Duna-parton. Bezzeg a túlsó oldalon: „Odakint az utcán, a forgatagos pesti utcán, melyet vastagon átjárt a benzinbűz, s a járdát, a kocsiutat egyforma vastag mocsokréteg fedte, mely ugyanarról a mélységesen átgondolt urbanisztikai szemlélet jelenlétéről tanúskodott, melynek eredményeként a Duna-parti gesztenyesort lefejezték, a Duna-parti hajdani korzóra irányították az autóforgalmat, hogy az újonnan épült nemzetközi szálló nemzetközi vendégei egy pillanatig se érezhessék magukat úgy, mintha a híres magyar „pusztára" vetődtek volna, ahol a gulyás főzi a csikóst vagy fordítva." (Szellemi galeri.) Igazsága érdekében a szatíraíró olykor igazságtalan is lehet. A belvárosi gesztenyesorokat az autók gázfelhője nyomorítja el, mielőtt megcsonkítanák vagy kivágnák őket, az autókat viszont nem a városrendezés szabadította rá Budapestre, hanem őrült évszázadunk. Ám az illetékesek, ha érett bölcsességűek, az igazságtalan szatírának is örülnek, mert segíti őket gondjainkban, hogyan lehetne például feltámasztani a hajdani korzót. Nők apróban c. regényében (csak Úgy mellesleg, alig felháborodva) egyetlen találó névvel jellemzi a közelmúlt budai villaépítészetét: „Egyik neves építészünk a két világháború között teleszórta a Rózsadombot XVI. Samu stílusú, egyébként kényelmes nyaralókkal." Leírás, építészeti jellemzés nincs. XVI. Samu, és kész. Aki járt már arrafelé, ennyiből is maga elé tudja képzelni a vidékies ál-kúriákat. Az a különös, hogy ezek a villák tökéletesen kifejezték, ha nem is a korszaknak, de az éptíttetőknek a nosztalgiáját. Stílustalanságuk nagyon is stílusos. Míg például a nemzeti romantika heves virágzása idején építették a leghidegebb klasszicista pesti házakat. A samuság azonban — Grandpierre Emil így látja — nem hunyt ki a letűnt korszakkal együtt. Ugyanebben a regényben egy keresett és sokat kereső ifjú belsőépítész, a faburkolatok specialistája, így adja ki sikere titkát: „A mechanizmus egyik újgazdagjának én rendeztem a villáját, a szalon menynyezetét esslingeni redőnnyel borítottam be, nagyon tetszett, a konyháját kiparkettáztam, alul-felül-oldalt, nagyon tetszett, pedig úgy issza a konyhabűzt, hogy öröm nézni, a fürdőszoba mennyezetébe két fekete mestergerendát illesztettem, a falat embermagasságig bükkfarönkök burkolják, az előszoba falát létrák burkolják váltakozva, egyik lefelé, a másik felfelé, s azokra szegeztettem a fogasokat, ezek után mi sem természetesebb, mint hogy a lámpa egy hajdani vajköpülő . .. A tag olyan büszke a faburkolatára, hogy majd szétreped ..." Pompás döfés. Egyetlen híja van csak Kolozsvári Grandpierre Emil szatírájának: nem halálos. Őt (már) nem háborítja fel, nem ejti kétségbe, nem hajszolja a gutaütés határára az emberi ostobaság, felvágás, ízléstelenség. Sőt kapóra jönnek neki ilyen csodabogarak: van min vigyorogni vagy kacagni. S jogos a reménye, hogy még hosszú időn át nem fogy ki a kinevetni valóból. 23