Budapest, 1974. (12. évfolyam)

3. szám március - Csorba Csaba: Budai polgári pecsétek és címerek

elfértek, a zenekar 25 főből állott és a fináléban ugyanennyi szereplő volt a színpadon. A színpad előfüggönye a felvilágosodás eszmekörébe vágó allegorikus jelenetet ábrázolt: rajta jobbról Apolló verte le a tudományok jelképes figuráinak kezéről a bilincseket és megkoszorúzta őket, balról pedig két hérosz készült „a megvilágosodott idő szakaszt hajdani paizsa alatt, régi fegyverével utolsó pihegésig védelmezni". A színpad mélységét öt kulisszapár tagolta, közöttük leereszthető, festett függönyök adták a díszlet háttér-képét. Segítségükkel palota, utca, tömlöc, polgári szoba, parasztszoba, erdő, kert, katonai tábor és szabad ég illúzióját kelthették. A látványt a mozgatható oldalkulisszák és a szuffitákról lógatott, festett mennyezet-függönyök igyekeztek fokozni. A gondos leltárakból azt is megtudjuk, hogy valamennyi díszlet anyaga vászon volt, az oldalszárnyakat lécre szegezték. (A bedíszletezett színpadot az utolsó kulisszapár nézőpontjából ábrázolja a rekonstrukciós rajz, amelyen a technikai részletek is láthatók.) A Reischl-ház az egyetlen pest-budai színházépület a XVIII. század végén, melynek teljes színpadi mechanizmusát rekonstruálni tudjuk. A 10 oldalkulissza pallókon állott, amelyekre mind lent, mind fent a mennyezeten „négyes fogak"-at erősítettek; a léckeretes kulisszák a fogak alkotta csatornákban futottak, vaskarikákon. Egy-egy pallón két léckeret állhatott egyszerre, egymás mögött — mindegyik két csatornára támaszkodva. A nyíltszíni változások gyorsan történtek, annak ellenére, hogy a színpad felett zsinórpadlás, alatta pedig süllyesztő nem volt: a gördülést biztosító vaskarikákról zsinegek vezettek a horog-áttételekhez, majd a csigához; segítségükkel az egy oldalon álló öt oldalszárnyat egyszerre lehetett, egy ember erejével mozdítani. A színpadi berendezés leltára négy csigát említ: az első az előfüggönyt gördítette föl és le, a második a szuffitákról leereszthető hátterek és mennyezetek mozgását irányította, s egy-egy jutott az öt-öt oldalkulisszára így — felhúzott előfüggöny mellett, nyíltszíni változáskor — valóban elegendőnek bizonyult az a három személy, akit a társulat névsorából ismerünk: Erdélyi János színmester, ismeretlen nevű segédje és Ráday Márton teátrumszolga. A színpad szegélyén mécsessor futott végig, megvilágítva az előteret — ezt is bádogellenző burkolta, aminek belső felülete egyúttal fényvisszaverésre is alkalmas volt. De találhatók a leltárban még ,,N° 24 Bádog Lámpások, annyi ellenzővel,melylyek a változások (az oldalkulisszák) megett a Játszó Helyet világosittyák." A pest-budai magyar színtársulat 1792 és 1796 között játszott — kisebb-nagyobb megszakításokkal — Reischl mester játékszínében. Ezenközben sokan megfordultak itt: a magyar jakobinusok közül többen is, írók, jurátusok, diétái követek, kézművesek, Pest környéki nemesek, vármegyei tisztviselők, vásárosok; azaz a két város minden rendű s rangú, sőt nyelvű lakosai és vendégei. Nevezetes bemutatói közül a „Pikkó herceg"-et már említettük; 1792. június 4-én itt mutatták be Bessenyei György „A filozófus" című vígjátékát. A kortárs szemtanú ekkor a következőket írta: „. . . kár hogy nem nagyobb a Teatrom . . . a mellyben alig találhatott helyet a bekívánkozott Hazafiaknak és Haza leányoknak fele része." Ilyen ünnepnap azonban ritkán szakította meg a csekély jövedelmű előadások sorát. Városlakó, anyanyelvi kultúrát igénylő polgárközönség híján 1796 márciusában ismét elnéptelenedett a Reischl-ház. A társulat széthullott, jelmez-és díszlettárát elárverezték. A deszkaszínház további sorsáról nincsenek adataink. A Vár déli körbástyájának lebontása után megkezdődött a Duna-part egysoros beépítése; a hajdani deszkaszínház nyomtalanul eltűnt. Művelődéstörténeti szerepére Budán sohasem utalt emléktábla vagy oszlop. Dr. Kerényi Ferenc Manapság, ha címerekre gondolunk, szinte kizárólag az országcímer, néhány megújult városi címer és esetleg a régi nemesi címerek jutnak eszünkbe. A címer jelkép. Eredetileg a fegyverzettel függött össze. Voltaképpen megkülönböztető jel, melynek lényeges követelménye az állandóság, és a keretbe, pontosabban pajzsba foglalás (1. részletesebben: Művészettörténeti ABC címer címszava). A király, az ország, a nemesség és a papság, továbbá a városok és polgári testületek (céhek) címerei mellett egyéni címerük is volt a polgároknak, sőt a parasztok közül is néhánynak. 1526 előtt a címerviselés nem volt általános a nemesség körében sem. A nemesi szokásjog nagy kodifikátora, Werbőczy István írja: „... a címer, amelyet a fejedelem valakinek ad, a nemességnek nem szükséges kelléke, hanem csak ékessége." Nem is volt a nemes családok többségének 1526 előtt címere, csak a jelentősebbeknek (a báróknak stb.). Nem volt általános a polgárok címerviselete sem. Városi polgárnak nem a király adományozott címert. A polgári címerek ún. „felvett" jelképek. A középkori Magyarországról származó paraszti címer nem maradt ránk, de ez nem jelenti azt, hogy nem is létezett! A szomszédos országokban, például Németországban tömegesen használt címert a parasztság, s ez a szokás eljuthatott hozzánk is. Városi polgáraink címereiről nálunk is bőségesen van bizonyító anyag. A címer az utóbbi évszázadokban, s főleg napjainkban sokat veszített egykori gyakorlati értékéből. Ma már inkább csak dísz, jelkép, dekoráció. A középkor századaiban a címernek igen komoly gyakorlati jelentősége, meghatározott funkciója volt. Nemcsak arra gondolunk, hogy fegyverekre, tárgyakra felkerültek a címerek, hanem elsősorban az írásbeliség tekintetében volt döntő szerepük. A pergamenre vagy papírra nyomott vagy függesztett címeres viaszpecsét az okmányoknak épp olyan elmaradhatatlan bizonyító és hitelesítő része volt, mint a mai pecsét. Mivel az írni-olvasni tudók száma a középkorban elenyésző volt, a pecsét ábrája volt a döntő, nem a felirata. Korai századainkban pecsét felmutatásával kötelezték pl. a peres felet a bíróság előtti megjelenésre. De miért is használt címert a polgár ? A nemesi címerviselés majmolásaként ? Nem, egyáltalán nem. A nemesi címert a köztudat misztifikálta, a valóság azonban sokkal szürkébb. Mint már említettük, a nemesség csak királyi adományként nyerhetett címert. De ilyet csak kevesen kaptak. Nem is volt szükségük rá. A középkor késői századaiban a címer — mint címerpecsét — az írásbeliség szempontjából volt jelentős. Viszont a nemesség döntő többsége nem tudott írni! Tehát, ha valakinek valamilyen jogi vagy másféle ügye volt, ami írást igényelt (akkor még magánszemélyek ritkán leveleztek, csak a nagyobb méltóságokat viselők), papi testületekhez — káptalan, konvent — fordult, ott megírták neki, amit kívánt és a testület pecsétje hitelesítette az írást. A városi polgár azonban a XIV-XV. században egyre jobban rákényszerült az írásra. Végrendeletet készített, s hogy hiteles legyen, meg kellett pecsételnie neki is, a tanúknak is. Külföldi üzletfelekkel levelezett, jogi ügyben fordult szomszédos vagy külföldi városhoz (pl. követelései behajtása érdekében): a levelét meg kellett pecsételnie. Ha kereskedő volt, külföldre küldött áruját hitelesítette pecsét, amit a bálára nyomott, a ládára festett vagy rásütött. Egyre több iparágban kötelezték a mestereket arra, hogy az áruikon jelüket tüntessék fel. A polgári címer általában jellegében is eltér a nemesitől: többnyire egymást metsző vonalakból áll. Ezek ősei az egykori családi tulajdonjelek lehettek, amelyek a néprajzi anyagban nemrég még kimutathatók voltak. A budai polgár, ha kellő vagyona volt és jó családi kapcsolatokkal rendelkezett, bekerülhetett például az esküdtek közé, a tanácsba, sőt elnyerhette a legmagasabb cí-39 Csorba Csaba Budai polgári pecsétek és címerek a középkorban