Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Veszprémi Miklós: Együtt élni

A másik két asszony azonban nemigen akar belenyugodni abba, hogy javarészt tudatlanságról van szó. Meg vannak győződve arról, hogy a tizenkettedik emeleti lakó hanyag, lusta és rosszindulatú. A gondnoknő a fülembe súgja: nem fizeti pontosan a lakbért sem. A másik érv: milyen rendetlen a lakása, piszkosak a gyerekei. Ezt az ötven körüli asszony mondja, könnybe lábadt szemmel: az ő kisfia meghalt, pedig úgy vigyázott rá, akár a szeme fényére . . . * Tehetetlenségem nyomasztó tudatában megyek vissza lakásomba. Tudom, a tizenegyedik és a tizenkettedik emelet között a béke fölöttébb ingatag. Pillanatnyilag ugyan mindenki elfüstölögte indulatai javarészét, de a nyugalom alighanem csak átmeneti. Az egyik oldalon a tudatlanság, a másikon a türelmetlenség szította ellenszenv: összecsapásuk időnként szinte elkerülhetetlen. Lakóbizottsági mivoltomban tulajdonképpen csak statisztáltam. Jelenlétem legföljebb az indulatok kitörését csillapította. S talán segített valamit eloszlatni a félreértések, föltételezések, elfogultságok ködös gomolygásából. Az alapvető gondon azonban nem változtatott: a háromgyerekes nőnek meg kell tanulnia élni modern toronyházi otthonában. Az alatta lakónak pedig türelmesebbnek kell lennie. Nem ellenszenvét, hanem segítőkészségét kell fölébresztenie magában, mert csakis annak láthatja hasznát. Ha pörlekedés helyett inkább arra törekszik, hogy megértesse a maga panaszait a másikkal, s vele együtt keresi a kiutat, nyilvánvalóan önmagán is segít. Föl kell ismernie a legtermészetesebb dolgok egyikét: az embereket többnyire nem környezetük céltudatos bosszantásának vágya irányítja. Ballépéseik, melléfogásaik inkább a tudatlanság, a nemtörődömség, a hanyagság semleges keveredéséből fakadnak. A semlegesség azonban rögtön a visszájára fordul, ha eleve rosszindulatnak véljük. * Naiv eszmefuttatás? Kár volna tagadni. A fönti történet szereplőit aligha lehet valamiféle hivatalos úton-módon megbékíteni. Egymással szemben táplált ellenszenvüket egymás iránti segítőkészséggé változtatni pedig szinte utópisztikus elképzelés. Képtelenség fölszámolni bennük mindazt, amit magukkal hoztak. Itt ugyanis másképp kell élniük, mint előző lakhelyükön. Egy tizenöt emeletes bérházban mások az élet írott és íratlan törvényei, mint a javarészt múlt századbeli földszintes lakásokban, ahonnan az emberek túlnyomó része ideköltözött. Ki fogja ezt megértetni velük ? Ki fogja rádöbbenteni őket: mindenekelőtt saját maguktól függ, milyen törvényeket alakítanak ki önmaguk számára!, S ezt hiába várják a hatóságtól, az új házirendtől, a központi paragrafusoktól. Előírni csak a legalapvetőbb dolgokat lehet. Más szóval: a határeseteket. Azt, amit szabad, és azt, amit nem. A kettő között kell kialakítani-kikísérletezni azt, ami a szóban forgó helyen a legcélszerűbb. Ezért olvastam kétkedve azokat a cikkeket, amelyek a régi házirend korszerűsítésének előnyeit ecsetelték. S közben egyetlen szót sem ejtettek a legfontosabbról: a legtökéletesebb szabály sem teszi automatikusan harmonikussá az emberek együttélését. Legföljebb kedvezőbb lehetőséget teremt hozzá. * Tudunk-e élni vele? — fölöttébb kézenfekvő kérdés. Az öttagú lakóbizottság energiáit a „villámhárító-szerep" köti le. A legkülönfélébb perpatvarok elfajulásának megakadályozása, persze, csakugyan fontos. Ám egy százhatvannyolc lakásos toronyházban ezenkívül még sokmindennel kellene foglalkozni. Például: a lifttel. Három van belőle, s ha, mondjuk, pénteken délután fölmondják a szolgálatot, hétfőig tizenöt emeletnyi lakó fújtathat a lépcsőkön föl és le, mert a szerelők szabad szombatosok. Nem lehetne valamiféle szombat-vasárnapi ügyeletet rendszeresíteni, akár kerületenként, akár lakótelepenként ? Az élelmes maszekokra sem ártana fölhívni az illetékesek figyelmét. A falfúrók, asztalosok, fregoliszerelők serege valósággal elárasztja az új házakat; áraik enyhén szólva borsosak, számlát nem adnak semmiről, a többi között azért, mert semmiféle iparengedélyük sincs. A mi házunkban az ingatlankezelő jóvoltából különösen a fregolisok kerestek jól: az emeletenkénti két szárítóhelyiséget csaknem egy évvel beköltözés után tették használhatóvá. Csoda-e, hogy most már mindenki a saját fürdőszobájában szárítja a mosott ruhát? Nincs senki a házban, aki a központi berendezések kezeléséhez értene. A kilencedik emeleten másodszor repedt el egy cső; a kiömlő víz a földszintig áztatta el az egymás fölötti éléskamrákat, amelyeket néhány hónappal azelőtt festettek ki. Senki sem tudta ugyanis, hol van a biztonsági csap. A napról napra sokasodó modern épületóriások gondnokainak előzetes oktatásával-tájékoztatásával az ingatlankezelő vállalatoknak többet kellene törődniük! Nincs rendjén, hogy az előcsarnok vált a fiatalok „társaséletének" a színterévé. Randevúk, idétlenkedések, ismerkedések, kötözködések, olykor ivászatok zajlanak itt le, s ezen az idősebbek természetesen megbotránkoznak. Csak kevesen gondolnak arra: nem kizárólag a tizenévesek tehetnek róla, hogy nincs hová menniük, ahol értelmesebb időtöltésre szoktatnák őket. A KISZ KB illetékes titkárának nyilatkozatában szó esett az egyik lakótelep új épületében létesített klubról; valami ilyesmire lenne nálunk is szükség. De hogyan kellene hozzáfogni ? Kivel és — miből ? * A fönti fölsorolásból hiányzanak a rendhagyó kérdőjelek. Egy lány átmászott az egyik tizenkettedik emeleti erkélyről a másikra. A szülei tudniillik eltiltották a szomszédban lakó fiútól, s rázárták az ajtót. Az idill szerencsésen végződött. Még az utcáról fölsiető rendőr is beérte a szülők és a lakóbizottság figyelmeztetésével. Az utóbbi tagjai törhetik a fejüket: mitévők legyenek a házbéli Rómeóval és Júliával ? . . . Az egyik téli reggelen rémült lakó riasztja a házat: egy pokrócba burkolt alak hever a szemétkiöntő helyiségben. Csakhamar nyilvánvalóvá válik: nem hulla, nem csavargó, nem „csövező". Néhány házzal arrébb lakik, összeveszett a feleségével, bánatában bepálinkázott, s nem mert hazamenni. A heppiend nem túlságosan megnyugtató: a távfűtéses ház mellékhelyiségeiben éjszakánként akár hónapokra eltűnhet a szem elől bárki, akinek oka van rá . . . A gondnoki iroda az alagsorban van. Ide járnak a lakók lakbért fizetni. A gondnoknő fél. Hónap elején sokezer forint gyűlik össze nála, s gyakran van egyedül. Egy névtelen levélíró „jóakaratúan" figyelmeztette: ki akarják rabolni. Ám a lakóbizottság nem állíthat őrt mellé. De közömbös sem lehet. .. Ideggyógyászati eset: valaki fölgyújtotta saját előszobáját. A kilincsre függesztette búcsúlevelét, ő pedig magára zárta vécéjének ajtaját. Groteszk életuntsága alighanem alkoholizmusából fakadt. Szerencsére a tűzrakáshoz sem értett. Mindössze elhamvadt üszök, helyenként megolvadt melegpadló, s itt-ott megperzselődött tapéta fogadta a szomszédokat, akik a kiszivárgó füst láttán betörték az ajtót. Nyilvánvaló, hogy a lakás gazdája nem egészen beszámítható. Mit lehet csinálni vele ? Följelenteni ? Kényszergyógykezeltetni ? Netán megbírságolni? S ki tudja, hogy ez elvenné-e a kedvét hasonló — akár az egész házat veszélyeztető — esztelenségtől ? . . . * A kérdésekből nem nehéz kiolvasni : naivitás kizárólag „fölülről" várni rájuk a választ. Az együttélés harmonikussága nemcsak szabályok, előírások, rendeletek dolga. Nem véletlen, hogy például a statisztikák szerint meglepően kevés szabálysértés történt a fővárosban. (1972-ben a házirend megsértése miatt mindössze kétezer ügyet tárgyaltak, s csak mintegy ötszázzal volt több a csendrendelet megszegésével kapcsolatos ügyek száma.) Az emberek csak végső esetben fordulnak a hatóságokhoz. Ez, persze, részben jó: nem árt, ha saját maguk oldják meg ügyes-bajos dolgaikat. Egy párszáz forintos büntetés önmagában aligha nevel meg bárkit is. Figyelmeztetni ugyan figyelmeztethet, de ez csak akkor ér valamit, ha a közvetlen környezet is hozzáadja a magáét. Tapintatosan, okosan, határozottan, sohasem erőszakosan. Mindez általánosság ? Igen. Konkréttá csakis egy-egy lakóközösség teheti. 33