Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Dr. Horváth Miklós: A várostörténeti muzeológia néhány főbb kérdése

Dr. Horváth Miklós A várostörténeti muzeológia néhány főbb kérdése A nyugati polgári kultúrszociológia a legutóbbi években több oldalról igyekszik bizonyítani, hogy az urbanizáció korában, különösen századunk második felében a múzeumi, történeti, várostörténeti kiállítások idejétmúlt akciók, a tömegek nem igénylik. Elég Dr. Riesmann a „Magányos tömeg" című könyvére hivatkoznunk, amely Amerikában, majd Európában is sajátos szociológiai bestseller lett (példányszáma meghaladta a félmilliót). Riesmann idézett könyvében hosszan bizonygatja, hogy a mai városok emberénél az egyén öntudatának és valóságos társadalmi helyzetének kettészakadását észlelhetjük. Éppen ezért a város embere, a homo urbanicus elidegenedik, érzéketlen lesz a város története, a város történeti emlékei iránt. Csak azt tartja célravezetőnek, ha összhangba hozza az érték koncentrációit, vagyis a maga anyagi alapján lehetséges modern életkörülmények megteremtését a maga reális szerep-struktúrájával. A homo urbanicus kultúrigénye ezen túl nem terjed. Riesmann mintegy 15 éves látogatói statisztákkal bizonyítja „a múzeumi kiállítások megsemmisítő kritikáját jelentő érdektelenséget". Riesmann mellett még sorolhatnánk számos polgári szociológust, akik hasonló nézeteket vallanak; mint pl. R. K. Goldson: „Hogyan gondolkodnak a college-beli diákok?" című könyvében (New York, i960.), vagy M. Seeman: „Az elidegenedés jelentőségéről" című cikkében (American Szociological Review, 24. kötet, 6. sz. 1959. dec.) stb. Ami a polgári szociológusoknak a múzeumi látogatásokról idézett statisztikai adatait illeti, azokkal vitába nem tudunk szállni, mert lehetetlen az ellenbizonyítás. Csupán azt a tényt tudjuk szembeállítani az általuk közölt statisztikai tényekkel, hogy nálunk a jó kiállítás igenis vonzza a tömegeket. Ne vegyék elfogultságnak, de hirtelenében más adattal nem rendelkezem: a BTM kiállításait 1973-ban 9 hónap alatt mintegy 300 000 látogató nézte meg, tehát Budapest lakosságának 14 százaléka. Vitatkoznunk kell és lehet azonban azzal a tétellel, hogy a modern urbanizációs folyamat elidegeníti, közömbössé teszi az embereket a történeti, a várostörténeti kiállításokkal szemben, s hogy kultúrigényük nem terjed ki a múzeumok látogatására. Engedjék meg, hogy e szempontból vessek fel — távolról sem a komplexitás igényével — néhány gondolatot arról: a várostörténeti muzeológia tudománya válságban van-e, vagy éppen reneszánsza kezdődik ? Az urbanizáció a várostörténeti muzeológia tartalmát, feladatát és további fejlődésirányát alapvetően megváltoztatta. A komplex városfejlesztés és a muzeológia Urbanizáció alatt manapság általában a komplex városfejlesztést értik. A komplex városfejlesztés alapvető változásokat idéz elő a városkép egészében is, részleteiben is. Új ipartelepek megteremtése, az ipari rekonstrukció, a közlekedés fejlesztése, új lakótelepek létesítése, a közművek rekonstrukciója és bővítése, a kommunális beruházások stb. mind-mind városrészek lebontását (szanálását) és újraépítését igénylik. Például a száz évvel ezelőtt még önálló városnak, Óbudának az új, modern lakótelep megépítése céljából történt szanálása már eddig 55 utcát a hozzátartozó épületekkel együtt — teljesen megszüntetett, kitörölt a régi városképből. Korunk modern városfejlesztése elkerülhetetlen törvényszerűség. De szabadjon már itt megemlíteni — a későbbiekben részletesebben kitérek rá —, hogy az urbanizáció idézett értelmezése végzetesen egyoldalú. A komplex városfejlesztésen ugyanis feltétlenül értenünk kell a város történelmének három- és kétdimenziós megörökítését is. Azt hiszem, az urbanizáció fogalomkörének ilyen irányú kiterjesztése elméletileg nem váltana ki nagyobb vitát. Problémát a várospolitika gazdaságossági törekvései és az előbb említett elméletigyakorlati érvényesülésének konfrontációja okoz — kisebb, illetve inkább nagyobb mértékben. Az urbanizáció magában foglalja a városi lakosság növekedését és átrendeződését. Tízezrek áramlanak faluról — szülőföldjükről, eredeti lakóhelyükről — a városba; a szanálások, az új lakótelepek építése következtében ugyancsak tízezrek szülőhelyüket, patriarchiális lakóhelyüket jelentő kerületekből a város más, számukra idegen kerületeibe költöznek át. Az urbanizáció súlyosan negatív ideológiai velejárója, hogy az ország lakosságának nagyságrendileg jelentős rétegeinél a hazafiság egyik fontos alkotóelemét : a szülőföldi kötődöttséget vagy a lakóhely családi vonatkozásait értelmileg és érzelmileg törli. Nem válik spontán érzésükké Radnóti gondolata, hogy nem térkép e táj. . . Felmerül tehát a kérdés: a fiatal generációnál ezt a negatívumot ellensúlyozza-e akárhány új, modern alkotás? Vajon a történelem ismeretéből származó kötődés hiánya okoz-e a szocialista hazafiság tudatosodásában problémát ?! Mindezekből logikusan következik, hogy egyrészt az urbanizáció alatt értett komplex városfejlesztés nemcsak az új, a modern városépítést jelenti; a várostörténet emlékeinek ugyancsak komplex megőrzése is a fogalom szerves része. Másrészt a várostörténeti muzeológia tudományos elvei, normái, igényei gyökeresen megváltoztak: ma már nem elegendő az, hogy a tárgyi anyag mellé egyszerűen odaállított magyarázó feliratokkal, vagy a legjobb esetekben reprodukciós képekkel kiegészítve ábrázoljuk a város történetét, annak egy-egy periódusát. Ezt a módszert éppen az urbanizáció tette túlhaladottá. Sürgetően merült fel muzeológiánk előtt a megoldásra váró feladat: a történeti fejlődésnek, a maga teljességében és összetettségében, alapvetően a tárgyak nyelvén, tehát a múzeum sajátos nyelvén is beszélő kifejezése, az igazi történeti — a mi esetünkben: várostörténeti — muzeológia megteremtése. A kiállítás történetivé csak a fejlődés dialektikus folyamatának központba állításával válhat. Itt azonban nem csupán az időbeli egymásutániság érzékeltetését értjük, hanem egyazon funkciókat szolgáló tárgyak korszakonként hangsúlyozottan visszatérő, mind fejlettebb, jellemző változatainak bemutatását. Más oldalról megközelítve ezt a problémát: az eddig nagyrészt aktuálpolitikai kiállítások után mélyebb történeti összefüggésekre építő, tudományosan megalapozottabb, erőteljesebb, háromdimenziós történeti emlékekre támaszkodó kiállítást kell létrehoznunk. A muzeológus feladata: az események és szereplők fotóinak, írásos dokumentumoknak, sajtótudósításoknak, a helyszín tárgyainak, a gyárban, a szervezeteknél vagy részvevőknél fellelhető történeti emlékeknek; röplapoknak stb. összegyűjtése, amelyekből egy-egy darab a történeti valóság egy-egy részletét tükrözi — de csak tükrözi! Minél hívebben és kifejezőbben, annál értékesebben. Élni, funkcióját betölteni (tehát felvilágosítani) azonban csak akkor kezd, amikor a szakember „megszólaltatja", azaz olyan környezetben, összefüggésben mutatja be, ahol a néző számára is érthető módon visszaadja belső lényegét. Minél több történeti emlék között teremtünk tényleges és logikai összefüggést, annál gazdagabb, sokoldalúbb lesz a kép, amelyről vallanak. A várostörténeti diszciplína ilyen irányú fejlődése azt jelenti tehát, hogy a várostörténeti emlékek komplex megőrzésének körébe tartoznak a város régészeti, néprajzi, művészettörténeti, ipartörténeti tárgyai, az osztályok, rétegek életmódbeli (sok esetben a művészettörténet szempontjából semmitmondó) emlékei. A régészeti feltárások jelentősége A várostörténeti muzeológia egyik legfontosabb kritériuma, hogy a tárgyakból mint forrásanyagból le tud-e vonni sajátosan történeti következtetéseket. Ebből a szempontból rendkívüli jelentőséggel bírnak a régészeti feltárások. A városfejlesztés korszakában, amikor régi városrészeket egészen lebontanak (helytelen szóval: szanálnak), hihetetlenül megnő a régészeti ásatások lehetősége. Fel kell tárni azokat az őskori, római kori, népvándorlás kori középkori stb. leleteket, amelyekre a századok folyamán ráépítkeztek. Világviszonylatban, s 16